Az úgy volt, hogy a minap anyukámmal bejelentkeztünk egy orosz állítólagos csoda-csontkovácshoz. Mert a mi korunkban már nincs egészség, csak tünetmentes nap. Ugye. Ott álltunk az ajtó előtt, amit hamarosan kinyitott egy nem túl bizalomgerjesztő, kb. 60 kg-os, vézna férfi. Épp villanyt szerelt. Később kiderült, ő lenne a Csodatévő. Az előtérben néhány bánatos áldozat üldögélt, a hangszórókból pedig rettenetes orosz egyházi dalok szóltak olyan hangerővel, mintha koncerten lennénk. Csak a tömjén és egy pópa hiányzott a teljes boldogsághoz. Mamával ekkor már kezdtük furcsán érezni magunkat. Aztán kiderült, hogy a csodadoktorhoz jó sokszor kell ám eljönni vagyonokért, hogy használjon is valamit, és amúgy eléggé fáj. Legalábbis ezt mondta az előttünk lévő, jobb sorsra érdemes, nem túl vidám asszony, akit a doktor hamarosan be is hívott. A hölgy úgy ment be a kezelőbe, akár egy birka a vágóhídra. Nem sokkal később megértettük, miért is kell az elviselhetetlenül hangos zene. A bömbölő gyászmelódiának sem sikerült ugyanis teljesen elnyomni az asszony fájdalmas, halálos vonyításba menő ordítását. Úgy üvöltött, mint aki most fog meghalni. Egymásra néztünk mamával és snitt, következő jelenet: rohantunk le a lépcsőkön, menekültünk az életünkért, teljes erőnkből, mama a fájós csípőjéhez képest meglepően gyorsan. És közben röhögtünk. Nagyon.

Az orvosra szánt pénzt gyorsan elköltöttük olyasmire, ami nem fáj, és nem is énekel oroszul, de úgy éreztem, szegény, sokkos állapotban lévő mamát a leginkább kedvenc karácsonyi aprósüteményével tudom majd helyretenni, így neki is álltam retro, de annál finomabb mandulás hókiflijeimnek.

Mandulás kiflim hosszú-hosszú évek óta van terítéken. Ha jobban belegondolok, egész pontosan két évtizede. Nem mondom, hogy pikk-pakk meló a kiflik formázgatása, de tény, hogy a sütemény finom, szép és nagyon sokáig eláll. Ezt elvileg nem tudhatnám, mert rokonaim olyan tempóban zabálják, hogy néhány nappal az elkészültük után, tök mindegy mennyit csinálok, már nemigen szokott lenni belőle, ám egyszer mama eldugott egy kisebb doboznyit, amit véletlenül csak húsvét környékén talált meg, és még akkor sem volt semmi baja. Ha selyempapírral bélelt dobozba, vagy cuki masnival átkötött celofánzacskóba csomagolod, remek ajándék lesz belőle!

Nu, és akkor jöjjön a recept. Én háromszoros mennyiséget szoktam csinálni, avval tele is tudok tenni két pléhdobozt. Kérlek, ne spórolj, ne egészítsd ki a mandulát dióval és mindenképpen balnsolt, azaz héjától megfosztott változattal dolgozz! Én tavaly elkövettem azt a hibát, hogy a még jobb eredmény érdekében csökkentettem a liszt mennyiségét és arányosan növeltem a mandulalisztét, de a süti így alig akart összeállni, ezért azt ajánlom, te se változtass a receptben leírtakon. Ja, és a lényeg! Addig ne próbáld leszedni a kifliket a sütőpapírról, míg ki nem hűltek, mert szét fognak esni!

250 gr liszt
200 gr vaj
100 gr cukor
100 gr finomra őrölt blansolt mandula
1 rúd vanília kikapart belseje
200 gr vaníliával ízesített porcukor a kiflik bevonásához

1. Daráld a cukorral a lehető legfinomabbra a mandulát.
2. Add hozzá a lisztet és vaníliát, majd robotgéppel vagy hideg kézzel gyorsan gyúrd össze a felkockázott hideg vajjal épp csak annyira, hogy összeálljon.
3. Pihentesd hideg helyen egy órát.
4. Formázz a masszából kifliket, de mindenig csak annyit vegyél elő, amennyivel épp dolgozol, mert a meleg nem tesz jót a tésztának.
5. Tedd sütőpapírra és süsd 180 fokon addig, míg a sarkak épp csak elkezdenek barnulni.
6. Várd meg, míg kihűl. Vedd le a tepsiről, forgasd alaposan a porcukorba, majd tárol műanyag vagy pléhdobozban.