Ez a recept szerelem volt első látásra. Tudtam ugyanis, hogy rettentő finom lesz. Mert mégis milyen lehetne az az étel, amiben van pármai sonka, parmezán, fenyőmag és vörösboros paradicsommártásban rotyog hosszú órákon keresztül??? Szóval az már megvolt mit akarok főzni, de ha ilyesmit csinálok, arra érdemes vendégeket hívni. Mondtam tehát Orsinak, jöjjön, és akkor már szóltam Hédiéknek is, akik jóban vannak Orsival, de akkor eszembe jutott, hogy Édesem barátnőméket se hagynám ki a buliból. Ja, és elhívtam Ferit is. Mert a Ferit mindenki szereti.
Az étel olyan remekül sikerült, hogy bár azt hittem hetekig fogom enni a maradékot, az utolsó morzsáig elfogyott és reggel az ÖSSZES meghívott rám csörgött megkérdezni, mikor lesz végre fenn a recept a blogon, mert ők is meg akarják csinálni, most azonnal. A vacsorán heten voltunk. Ebből négyen ittak. 6 üveg bor fogyott. Édesem pedig hozott „csak egy kis csokoládé mousse-t karamellizált pisztáciával, igazán semmiség”. Na, az is elfogyott. Mint általában tehát, ez az este remekül sikerült, csak azt akartam mondani.
Szóval itt van ez a paradoxon. Szeretem a jó kekszet. Tökre. A rosszat ellenben kimondottan utálom. A jó keksz körül nincs nagy abrakadabra, az egész, mint minden ételnél a jó alapanyagokon múlik. A bolti kekszek nagyja pedig- ne szépítsük- nem teavajjal és 70%-os étcsokoládéval készül, viszont általában benne van a fél periódusos rendszer. Sütni ettől függetlenül ritkán sütök kekszet abból kiindulva, hogy ha ott mosolyogna a szexi kis üvegtartójában, nyilván rájárnék. A baj csak az, hogy a reggeli teám mellé kimondottan szeretek valamit ropogtatni, tehát mit csinálok a nap végén? Na, mit? Megveszem azt a rohadt boltit! Ezek után csodálkozzon bárki, hogy a férfiak arra panaszkodnak, nem értik a nőket!
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én minden évben kiborulok, amikor látom hány meg hány szerencsétlen fenyőfát hajítanak ki az utcára, miután bevégezték -lássuk be- nem túl hosszú feladatukat az ünnepek alatt. Ebből kifolyólag már többször eljátszottam a műfenyő gondolatával, de azért azt be kellett látnom, hogy a műfenyő „nem az igazi”. Semmilyen szempontból. Aztán tavaly úgy döntöttem, ha már „környezetvédek”, legjobb, ha csinálok valami teljesen rendhagyó karácsonyfát. Ott van Feri barátom például, ő minden december 24-én felfújja a felfújható fáját, amit aztán januárban leenged. Funky ez így, meg minden, de tudtam, hogy lehet ennél sokkal kreatívabbnak lenni. Lettem is.
A párbeszéd meglehetősen furcsán indult:
Ez most kivételesen nem gasztro poszt. Ha csak abból a szempontból nem, hogy minél jobban szereted a hálószobád, annál szívesebben eszed az ágyban a reggelit. A minap ugyanis étel helyett bútort csináltam. Mert az ember legyen sokoldalú. Ha tehát szeretsz barkácsolni, csak akkor olvass tovább. Ha nem nyugi, a következő poszt már megint az evésről szól majd.
Az úgy volt, hogy múlt vasárnap felhívtam 

Minden háziasszony álma az az étel, ami magától elkészül. Nos, ez a mostani annyira egyszerű, hogy már-már szégyellem feltenni a blogra, de miután nyáron szerintem tökéletes hétköznapi vacsora, és egy mezze/ tapas-válogatás részeként, sőt szendvicskrémnek is kiváló, úgy döntöttem mégis csak itt a helye.