Az úgy volt, hogy a minap felhívott egy ismerősöm, csinálnék-e a kislánya keresztelőjére cateringet. Mondtam, naná, de fussunk össze megbeszélni a részleteket, úgyis rég találkoztunk. A menüben elég gyorsan megegyeztünk, úgy tűnt nem lesz semmi gond, ám Kedves Megrendelőm egyszer csak nekem szegezte azt a kérdést, amitől meghűlt az ereimben a vér:
- És az édességet lehetne nyírfacukorral csinálni?
Ránéztem a nagydarab, már-már pofátlanul hedonista, életvidám férfira, szememben ott a könyörgés és a remény, hogy biztosan viccel.
-Izé...- mondta kissé szégyenlősen, mert érezte, hogy túllőtt a célon- Tudod, én paleózom...
-Te nem paleózhatsz!!!- szóltam rá kíméletlenül. – A paleósok nem így néznek ki! Azok szikárak, soványak és rosszkedvűek!
Nekem ugyanis szent meggyőződésem, hogy a szigorú diétán lévők mind karót nyelt emberek, akikkel nem lehet egy rendeset röhögni és zabálni, ettől a véleményemtől pedig senki sem tud eltántorítani.
Megrendelőm ekkor már tényleg rosszul érzete magát, de azért szemlesütve megadta nekem a kegyelemdöfést.
- Nem tehetek másként, cukorbeteg vagyok.
Na, itt akkor rajtam volt a sor, hogy elsüllyedjek, ha ugyanis valaki önszántából eszik szörnyűségeket, az szerintem megbocsáthatatlan, ha azonban rá van kényszerítve, az más.

Így történt hát, hogy az almáspitét biocitrom héjával és levével, sri-lankai fahéjjal, frissen szedett dióval és mauritius-i vaníliával gazdagítottam annak reményében, hogy elnyomja majd a nyírfacukor műanyag mellékízét. Nem mondom, hogy rossz lett, de ahhoz, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlyom, tudtam, záros határidőn belül meg kell majd csinálnom a süteményt „normálisan is”. Meg is sütöttem egy hétre rá Szonjának, akinek ez a kedvence. Mindig mesélte ugyanis, hogy az anyukája abban a bizonyos sanyarú gyerekkorban, amilyen naná, hogy mindannyiunknak volt, szerinte szándékosan úgy készítette, hogy direkt kihagyta belőle a cukrot, nehogy a gyerekek legközelebb is követeljék. Pedig, ha akarta volna, jól is megcsinálhatta volna...

Nos, én nem tudom, tényleg így történt-e, de akkor most sütöttem neki egy tökéletes változatot. Ezúttal illatos, aranyszínű nádcukorral és semmit nem spóroltam ki belőle!

Az almáspite lehet fűrészpor ízű rémálom, de ugyan akkor a világ közepe is. A titka egyrészről a nagyon vajas tészta, melyet némi tojással és tejföllel tehetsz még puhábbá és az, hogy az almát ne reszeld, hanem uborkagyalun szeleteld 2 mm vastagon, így lesz a sütemény töltelékének egy kis tartása. Jó aznap is, de igazán másnapra áll össze.

Nu. És akkor a recept.

A tésztához

450 gr liszt
300 gr vaj
150 gr cukor
2 ek tejföl
1 tojás sárgája
½ citrom reszelt héja
½ rúd vanília kikapart belseje
csipet só

A töltelékhez

1.5 kg alma
100-150 gr cukor
2 tk fahéj
1 marék dió
1 citrom leve
néhány szem omlós keksz

1. Öntsd a lisztet a cukorral és a fűszerekkel egy tálba. Reszeld rá a citrom héját, majd kockázd bele a jéghideg vajat és add hozzá a tojássárgát meg a tejfölt. Gyúrd gyorsan és alaposan össze, csavard frissentartó fóliába és pihentesd a hűtőszekrényben legalább egy órát, de akár egész éjszaka.
2. Hámozd az almákat és gyaluld őket le. Add hozzá a cukrot, citromot és fahéjat, majd hagyd állni egy órát, míg levet ereszt. Óvatosan, több részletben tedd szűrőbe az almát és nyomkodd ki a levét. (Ami egyébként isteni, ki ne öntsd, idd meg!!!)
3. Tedd a diót a keksszel aprítógépbe és daráld porrá.
4. Nyújtsd a tészta felét egy tepsibe. Szórd meg a diós keksz felével. Tedd rá az almás tölteléket, majd szórd meg a maradék morzsával és óvatosan tedd az egészre a tészta kinyújtott másik felét.
5. Tedd 180 fokra melegített tepsibe és süsd kb. 45 percig. Ha a teteje nagyon barnulna, takard le alufóliával.
6. Várd meg, míg langyosra hűl és ess neki, addig úgyse bírod majd ki, amíg igazán szoba-hőmérsékletű lesz, pedig másnap is jó, hidd el!