DiVino stáb: Putyi, Szonja, Miklóscsabi, Gábor és kakukk tojásnak Árpás László, Sonkamester

Hurrá megint eltelt egy év, ami azt jelenti, újabb Budai Gourmet Fesztivált rendeznek a Millenárison! Szóval mondd le az összes hétvégi programod, és gyere ide helyette! A belépő sokak szerint kicsit húzós és valóban csak egy poharat kapsz érte, tehát aki nem borozik, (én nem boroztam...) az megszívta. Persze, ha már úgy alakult, hogy bekerültél Budapest krémje közé, legalább megkóstolhatod a legjobb éttermek „fesztiválfalatkáit”, a komolyabb borászatok borait, és kedvenc cukrászdád desszertjeinek színe javát. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy gasztrobloggerség ide vagy oda, én nem ezért járok ám a gourmet fesztre, naná, hogy nem, hanem a verhetetlen smúsz partyért! Ilyenkor ugyanis mindenben és mindenkiben ismerőst vélek felfedezni, és egész este idegi alapon vagyok amiatt, amiért nem tudom klónozni magam, hogy egyszerre dumálgathassak több helyszínen tucatnyi baráttal. Bizony, bizony, nehéz dolog ez, life is not a picnic, ahogy a művelt orosz mondaná...

A buli már így a szakmai napon is kellemesre sikeredett, az enyhe kifejezés, hogy a végén nem voltam éhes. Íme gyors, nem feltétlenül logikusan összerakott, ám annál szubjektívebb válogatásom azokról a standokról, ahova neked is érdemes lesz betérni. Lehet enni, lehet inni meg minden, de ami a „főlényeg”: itt, erre fordul meg az összes ember, akit szeretek, tehát aki számít. Kérlek, ezúttal nézd el nekem a poszt személyes jellegét, jó?

Évek óta mondogatom, hogy az én koromban már nincs egészség, csak tünetmentes nap. Erre ékes bizonyíték, hogy nemrég két hét alatt sikerült ugyan ennyi vírusos náthát összeszednem! Eljött a vég, tudtam én jól! Ráadásul épp szombat volt, az a nap, amikor tilos betegnek lenni, mert minek. Az első százas csomag papírzsepi elhasználása után sajnos már az is jól látszott, hogy nem lesz itt libamájfesztiválozás sem, mert szaglás nélkül kár belém. Pedig napok óta készültem rá... Így történt hát, hogy Szonja megsajnált és mondta, ne otthon fetrengjek, menjek inkább át hozzá, mert végrendelkezni mindig jobb társaságban. Ha meg már így alakult, azért beugrottam a boltba némi alapanyagért, gondoltam haldoklás ide vagy oda, csipegetni mégis csak kell majd valamit és talán el is jött az ideje annak, hogy megfőzzem az idei év első lecsóját.

Szonjánál előkaptam a gépem és nekiálltunk berendezni a terepet a fotózáshoz, ő ugyanis az EGYETLEN barátnőm, aki hatékonyan tud segíteni a food stylingnál, és akitől nem kell végighallgatnom a standard káromkodást, hogy együnk már, mert mindjárt éhen hal és miért mindig pont akkor kell blogolnom, amikor ő van ott. Először egy valóban lenyűgöző kovászolt kenyeret fotóztunk be, amit a Konrády Foods pékségéből hoztunk. Ha van olyan, hogy kenyér-mennyország, ez a vekni bizonyosan onnan jött! A ragacsos, nagy lyukú, kissé savanykás ízű, összetéveszthetetlen illatú kenyérbelet vastag, ropogós, sötét aranyszínű „meg akarok halni érted, annyira finom vagy” héj zárta magába! Megkóstoltam és még így náthásan is besírtam! A fene vigye el! Az a rohadt kenyér egy kisebb vagyon, de ilyet nekem is vennem kell!

Az ominózus vekni...

Már megint vasárnap volt, amit általában utálok, de valami miatt, talán bizonyítási kényszer hajtja a hét utolsó napját, mostanában ekkor szoktak a legjobb dolgok történni. Aznap például pont grillezni hívtak. Úgy értem ebédre is, és vacsorára is. Igen. Két különböző helyre. Ha pedig az ember befekszik dél körül egy függőágyba a tányérján némi hússal és salátával, hogy néhány óra múlva fáradt sóhajjal kiszálljon onnan, beüljön az autójába és átnézzen egy másik barátjához, hogy ott folytassa azt, amit az egyiknél abbahagyott, hát olyankor be kell látni: az élet szép!

A szépséges teavidék...

Már régóta érlelődik ez a poszt, hát legyen. Mert sose értettem, hogy miért nincs semmi, de semmi teakultúra Magyarországon! Tea filter, műcitromlé, híg löttyök sziruposra cukrozva, aztán ennyi! Igen, tudom, nem vagyunk mi britek, de a fene vigye el, kávézni bezzeg meg tudtunk tanulni! Következzék hát két részes posztom, az első a tea termesztéséről, a második arról, hogyan készítsd el az italt. A cikk ezúttal nem vicces, de hasznos.

Akarod tudni, hogy lehet egyetlen adag desszerttel egy csomó helyen villogni? Egészen pontosan öt helyen?! Hát így.

Az úgy volt, hogy Ildi elment a Mezzo Kuzin-ból, ahol néha tanítok és Rebivel kitaláltuk, hogy sütök neki valamit az utolsó napon. Financier mini cupcake-re gondoltam krémsajt bevonattal, mert Édesem barátnőm készített a múltkor a Konyhakiállításra és nagyon bejött. Szóval Ildiék boldogan benyomtak párat, és én bölcsen jó sokat csináltam, mert estére áthívtam Tomit és Cintit, gondoltam akkor már egyenek belőle ők is. Aztán megbeszéltem Roniékkal, hogy utána a DiVinoban találkozunk és viszek nekik, bár azt nem pontosan láttam, hogy is lesz majd az, amikor kis műanyag dobozból nekiállunk cupcake-ezni a trendi borbárban. Ha már úgyis mentem, ígértem néhány darabot Szonjának, aki azt mondta szintén lenn lesz, és úgy alakult, hogy Csabi is kért volna, aki egy citromos üdítőt ajánlott fel barterba. Tominak persze hiába mondtam, hogy ne azért ne egyen 6 darabot, mert sajnálom tőle, hanem mert rosszul lesz. Azért ő megette. Rosszul is lett. Pedig én szóltam. Roniékkal inkább dvd-ztünk, úgyhogy nekik lakásra vittem a desszertből, Szonja pedig kihagyta a DiVinot ezért aztán én is. Ha hiszed, ha nem, a süteményből még másnapra is maradt a családi ebédhez! Aztán, (lassan Kisgömböc sztorivá növi ki magát a posztom, nem??? :-) megmentettem 4 darabot, amit mégis csak Szonja evett meg, akihez felmentem a következő délután egy bambira. Végül tehát csak Csabi járt rosszul, mert mindenki degeszre sütizte magát, ő pedig bánatában fröccsözhetett éhgyomorra...

Az úgy volt, hogy Feriről cikket írtak a világ legrangosabb reklámszaklapjában. Büszkén át is küldte nekem az anyagot, és igen, igen, tudom, hogy azt kellett volna mondanom, el vagyok ájulva, amiért szakmailag ilyen sokra vitte, de persze mi volt az én igazi, szőke nős reakcióm? Kiszúrtam azt a részt, hogy: "According to my girlfriend I'm not romantic enough." Aztán hozzátettem: "Ferikém, milyen szexi képet csináltak ezek rólad!". Ennyi. Szegény rögtön bánatos lett, hogy ilyen hülye barátai vannak, így kompenzálás gyanánt gondoltam némi készétellel vigasztalom. Meg is hívtam barátnőstől és akkor már Andrást is, akiről már sokat olvashattál, akivel amúgy sem a gasztronómia iránti szeretet köt minket össze, és akitől TÉNYLEG csak annyit kértem, szóljon ha jön, mert úgy vásárolok. Nem szólt. De azért beállított. Hozta az egész családot. Akiket imádok. Ha azonban három főre főzök és hatan vagyunk azt kimondottan nem.

Időnként megszánom a családot és lenyomok a torkukon valamit, ami ehető. Mert mindig hallgatom, hogy bezzeg mások meg híznak a főztömön. Hát gondoltam, azon ne múljék, most hízzanak akkor ők. Az úgy volt, hogy Méri mamánál gyűltünk bárányozni és tudtam, virágot úgyis kap majd ettől attól, nekem meg lesz egy csomó tojássárgám mert a fehérje kell a macaronhoz, és akkor most mit csináljak. Adta magát, hogy legyen a sárgákból sodó és akkor már ki kellene találni valamit, ami megy hozzá. Kiindultam egy mezei aranygaluskából, aztán lett belőle rózsatorta vagy darázsfészek, vagy mit tudom én, hogy hívják, de megtöltöttem a kelt tésztát, feltekertem felvagdostam, és a csinos kis csigáimat beleerőltettem egy 26 cm-s tortaformába. A „klasszise” diós tölteléket pedig becseréltem egy pekán diós- juharszirupos-vajas kombóra. Az eredmény azt hiszem jó lett, mert tálalás után néhány perccel már töküres volt a tálca. Ja! És hagy áruljam el a kis újításom! Fogalmam nem volt, miben szállíthatnám a sodóm, míg rá nem jöttem, hogy vissza lehet ám tölteni a tejes dobozba, aminek csavaros teteje van. Hát így. Lehet engem utánozni! ;-)

Az úgy volt, hogy előző este megint szétcsaptuk magunkat. Hajnalban értünk haza és másnap mindenkinek itt is fájt, meg ott is, így elhatároztuk, hogy lite-osra vesszük a szombatot, és tivornya helyett inkább sütünk valamit húsvétra. Kalácsot mármint. Fonottat. Tomi rögtön mondta, ő is kér, és hogy micsoda parti vagyok, mekkora mákja lesz annak, aki majd egyszer elvesz feleségül. Igazából akár ő is felszedhetne. Tette hozzá legalábbis vigyorogva. Na jó. Tominál, ez nagyjából, magyarra fordítva annyit jelent, hogy HA 45 kg lennék, 180 centi, 10 évvel fiatalabb annál, ami most vagyok és barna hajam helyett hosszú, aranyszínűre festett loboncot hordanék, valamint bepisilnék a gyönyörűségtől, hogyha menő autóval jönnének értem a randira, ÉÉÉÉS úgy tudnék főzni, ahogy tudok, hát akkor simán lehetne, hogy bepróbálkozna nálam. Hát... nem is tudom... Szerintetek lesz ebből lagzi??? :-)

A lényeg az, hogy neki is álltunk a kelesztésnek, dagasztásnak, gyúrásnak. Valahol láttam, milyen „kis cuki” nyulakat lehet csinálni kelt tésztából, és úgy gondoltam nincs annál bájosabb, mint amikor az ünnepi asztalon ilyenek ugrabugrálnak teljes kalácsos mivoltukban, így csináltam párat én is. Most minek szépítsem az ügyet? Nagy mázli, hogy csak hármat sütöttem kísérletképpen, mert a végeredmény leginkább néhány, már oszlásnak induló, ám eredetileg is génhibás földönkívülire hasonlított! Úgy döntöttünk tehát, hogy a maradékot old school stílusban megfonjuk, mert abból baj nem lehet. Aztán naná, hogy nekiálltunk felzabálni a még forró kelt tésztát magában, libamájjal, lekvárral, hogy utólag bambán meredjünk a plafonra, gyomrunkban a gyilkos módon tovább kelő kaláccsal és az elhatározással, hogy ebben az életben már soha többé nem eszünk semmit. Persze Tomi is megkapta a beígért süteményt, én pedig cserébe egy egyáltalán nem félelmetes küllemű csokinyulat, így a nap végén mindenki boldog volt. Ja, és a hajam még másnap is fűszeres sütemény illatot árasztott. Imádtam!

Amikor utoljára pizzát sütöttem, épp rettenetes szerelmi bánatom volt. Ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, halni készültem, ám amikor tényleg kezdtem idegesítő lenni, a barátok kicsavarták a kezemből a zsilettpengét, kötelet, doboz altatót és 9 mm-es magnumot, hogy helyette elém toljanak némi lisztet és élesztőt gondolván, avval legalább elleszek egy darabig és ideiglenesen abbahagyom a rinyaminyálást. Akkor jöttek rá, hogy tényleg komoly baj lehet, amikor a szakszerűen elkészített tészta életemben először (és őszintén remélem, hogy utoljára!) nem kelt meg.

Nu. Azóta rengeteg idő telet el, szerelmi bánat rég sehol, és a tavasz is szemérmetlen vehemenciával tombol, így gondoltam összehívok fűfavirágot és csapok egy jó kis vasárnap esti pizza partyt. Mint azt már a múltkor is írtam, utálom a vasárnap estét, amit úgy a legjobb átvészelni, ha feldobjuk valamivel, ami feledteti velünk a közelgő hétfő nyomasztó gondolatát. Át is hívtam gyorsan Ronit, Danit, Ottit, Petit, Timit, Balázst, Fernit, Szandit, Dettit és ráadásnak jött egy rettentően bájos ám annál energikusabb hároméves. Többen kérdezték, mit hozzanak. Mondtam, szeretem a vágott virágot. Naná, hogy egyik fiú sem értette a lássuk be, nem túl homályos célzást!!! Most tényleg! El tudnád nekem mondani, mi a fene baja van „ezeknek” a virágvásárlással???

Te jó ég, megint elszaladt egy év! A ténnyel akkor szembesültem, amikor kiderült, hogy ismét esedékessé vált szokásos pre-húsvéti tojásfestő bulink a csajokkal. A tavalyi jól sikerült, és az előző 10 is, úgyhogy lehetett sejteni, hogy ez idén sem lesz másként. A tojásfestés ugyanis csak szánalmas álca a részünkről a hard core pezsgőzéshez és mértéktelen evéshez. Ha meg már mindenki túl van a szalonspiccen, jöhetnek a tojások, és ilyenkor hidd el, meglehetősen vad dolgok születnek!!!

A pezsgőzést délelőtt 11-kor kezdtük, ami lássuk be, határozottan dekadens dolog! A bulira mindenkinek kötelező vinni ezt-azt én meg már megint valami élesztősre kattantam rá, naná, ami sosem 2 perc, ellenben nem is lehet előre megcsinálni. Kelhettem hát hajnalban, úgy kell nekem, miért nem a Daubnerból vittem valami vackot!