Az emberiség két típusra oszlik: az egyik szereti a mazsolát, a másik nem. Aztán jönnek az altípusok, akik a kandírozott gyümölccsel állnak hadilábon. Egyszóval jó dolog a gyümölcskenyér, jó dolog, de valami mindig van benne, ami erősen ront az élvezeti értékéből. Ezért volt az, hogy soha eszembe sem jutott csinálni. Egészen addig a napig, amíg fel nem mentem segíteni Édesem barátnőmhöz sütni, aki épp a wampra készült. És ott beleszerettem. Első látásra. Tudom, ha ránézel, te sem teszel majd másként. Na és az íze!...

Az úgy volt, hogy a minap anyukámmal bejelentkeztünk egy orosz állítólagos csoda-csontkovácshoz. Mert a mi korunkban már nincs egészség, csak tünetmentes nap. Ugye. Ott álltunk az ajtó előtt, amit hamarosan kinyitott egy nem túl bizalomgerjesztő, kb. 60 kg-os, vézna férfi. Épp villanyt szerelt. Később kiderült, ő lenne a Csodatévő. Az előtérben néhány bánatos áldozat üldögélt, a hangszórókból pedig rettenetes orosz egyházi dalok szóltak olyan hangerővel, mintha koncerten lennénk. Csak a tömjén és egy pópa hiányzott a teljes boldogsághoz. Mamával ekkor már kezdtük furcsán érezni magunkat. Aztán kiderült, hogy a csodadoktorhoz jó sokszor kell ám eljönni vagyonokért, hogy használjon is valamit, és amúgy eléggé fáj. Legalábbis ezt mondta az előttünk lévő, jobb sorsra érdemes, nem túl vidám asszony, akit a doktor hamarosan be is hívott. A hölgy úgy ment be a kezelőbe, akár egy birka a vágóhídra. Nem sokkal később megértettük, miért is kell az elviselhetetlenül hangos zene. A bömbölő gyászmelódiának sem sikerült ugyanis teljesen elnyomni az asszony fájdalmas, halálos vonyításba menő ordítását. Úgy üvöltött, mint aki most fog meghalni. Egymásra néztünk mamával és snitt, következő jelenet: rohantunk le a lépcsőkön, menekültünk az életünkért, teljes erőnkből, mama a fájós csípőjéhez képest meglepően gyorsan. És közben röhögtünk. Nagyon.

Az orvosra szánt pénzt gyorsan elköltöttük olyasmire, ami nem fáj, és nem is énekel oroszul, de úgy éreztem, szegény, sokkos állapotban lévő mamát a leginkább kedvenc karácsonyi aprósüteményével tudom majd helyretenni, így neki is álltam retro, de annál finomabb mandulás hókiflijeimnek.

Városi lány vagyok, így mint annyi minden másról, a mustárról is sokáig azt hittem, hogy tubusban, vagy műanyag flakonban terem. Tuti, hogy azon szószok egyike, amiket csak gyártani lehet, otthon készíteni nem! Persze ha a rettenetes ízű glóbusz mustárt veszem alapul, nem csoda, hogy soha eszembe se jutott, hogy ilyet érdemes csinálni. Nem mintha olyan gyakran lenne nálam glóbusz mustár, de akár lehetne is...

Szóval az úgy volt, hogy tavaly a főzőiskolában, ahova járok, húsbontás technikák órán csináltunk házi mustárt a marhahúshoz és akkor kiderült, hogy milyen szofisztikált ízeket lehet kihozni némi ártatlannak látszó őrölt magból. Ezen felbátorodva aztán csomó mindenkinek adtam karácsonykor ajándékba 1-1 üveg mennyei ízű, fűszeres mustárt, de egy üveggel bölcsen megtartottam magamnak, hogy legyen mit kínálni tradicionális újévi lencse partymon a virsli mellé. Nos, nagy üveg volt, mégis elfogyott már a buli közepe táján. Még szerencse, hogy volt a frigóban bolti, így nem sültem fel, és arra amúgy sem izgult annyira senki, hogy nagykanállal tömje magába.

Az én drága öcsém Megboldogult Lánykorában jobb napjain Malackának, rosszabbakon Mangalicának hívott. Elég idegesítő volt ezt olyasvalakitől hallani, akinek úgy volt kockás a hasa, hogy a szemem láttára falt fel minden este fél üveg nutellát a TV előtt kuporogva! „Mangalica” akkoriban 47 kg-ot nyomott és spártai módon vont el minden finom falatot a szájától, a megfelelő küllem érdekében. Az öcsém meg csak ette és ette az édességet, közben pedig nem hízott. Azóta eltelt jó pár év, a spártai kalóriamegvonás a részemről ugyan úgy a múlté, mint az öcsém kockái, mégse bírtam ellenállni, amikor David Lebovitz oldalán rábukkantam egy házi készítésű nutella receptre. Bár Kedves Rokonom szerint a tökéletesnél nem lehet jobbat alkotni, tehát próbálkozni is felesleges, én mégis úgy döntöttem, megpróbálom. Szerintem mindenképp megérte! Még akkor is, ha az íze sokkal jobban emlékeztetett a giandujára, mint a nutellára. Már ameddig tartott, mert viszonylag hamar elfogyott.

Szóval akkor van két lehetőséged. Vagy elmész vagyonokért Tiffany üveg készítő tanfolyamra, megtanulod a technikát és soha többé nem alkalmazod, vagy kiéled magad az itt olvasható módszerrel. Lehet ugyanis mesés és gyönyörűséges átlátszó díszeket készíteni házilag is, ha pedig ajándéknak szánod, aki kapja, le fog menni hídba a boldogságtól! A saját érdekedben az lenne a legjobb, ha nem mondanád el senkinek, hogy milyen egyszerű volt megcsinálni a remekműveket, hagy maradjanak abban a hitben, hogy itten valami nagyon bonyolult dologról és titkos technikákról van szó. Így jár jól mindenki.

A képen látható díszeket már tavaly is megcsináltam és nekem is rettentően tetszettek. Annyira, hogy mutogattam fűnek-fának, aminek a végeredményeként saját használatra hírmondó se maradt belőle! Az történt ugyanis, hogy mindenki elkunyerált belőle néhányat béna kézügyességére és házi dekorációra éhes gyerekei okán. Jó kifogások, mi??? Én meg balek módon osztogattam, így aztán mire eljött az ünnep, nálam üveggömbökkel kellett díszíteni az ablakokat! Persze a jutalmam azért megvolt, mert igenis akadt olyan barátnőm, akinek húsvét táján én könyörögtem, ugyan, vegye már le a karácsonyi dekort az ablakról, mert ciki, csinálok inkább neki cukornyulat. - De olyan nagyon szép!- volt a válasz és akkor beismertem, hogy igenis megérte jó szamaritánus módjára eldobálni a kis kézzel készített cukiságaimat.

Az ünnepek közeledtével megkezdetem a sütögetést és a tökéletes nagynéni szerepében tetszelegve bevontam a nagy készülődésbe a kölköket. Az öcsém azon nyomban át is húzott egy kommunabeli cimborájához borozgatni, rám hagyván a süllyedő hajót. Próbáltál már süni öt és kétévesekkel? Nem volt ám könnyű! Először is, a tésztát a hűtőszekrényben pihentettem és ettől annyira morzsálódott, hogy a gyerekek közreműködésével perceken belül bokáig jártunk a ragacsos lisztben. Végül nagy nehezen kisütöttük a kalácskákat és nekiálltam takarítani. Sepertem, porszívóztam, felmostam. Aztán le akartam öblíteni a formáimat, de tele volt a mosogató, így előbb azt kellett elmosnom és elpakolnom, ami benne volt, aztán a saját cuccaimat. Takarítás után kínkeservesen beimádkoztam a mini csapatot a kádba, majd ugyan ilyen nehézségek árán ki. Közben megmostam a fogukat az egyikét elektromos, a másikét hagyományos fogkefével. Felmostam a fürdőszobát, mert a kicsi úgy gondolta vicces lesz a mosdószivacs komplett tartalmát a kőre csavarni. Lefutottam egy félmaratont, mert nézőpontja szerint a pelenka elől menekülés az esti rítus szerves része. Utána kakaót csináltam, majd újabb kör fogmosás. Mire az öcsém megjött, mindenki ott állt pizsamában.
–Jaj de rendesek vagytok!- mondta- Ti megfürödtetek nélkülem?!
–Én fürdettem meg őket!- sziszegtem jegesen, mert nem láttam rajta a hála legapróbb jelét sem.
–Te kit érdekelsz?- kérdezte.
Hát igen. Mindig mondom. Nincs jobb, mint a család...

András barátom kedvenc mondása, hogy „Áll, mint a fagyott kutya lába”. Na de mi a helyzet abban az esetben, ha az illető egy fagyott vaddisznó végtag, amin itt-ott még nagyonis felismerhetően pompázik a megboldogult vadkan egykori dísze, halálában már meglehetősen ijesztő pöttyös, szürkés szőre??? Hidd el, nem egy leányálom!!!

Szóval az úgy volt, hogy Orsi mondta, valaki hozzá fog vágni némi vadat és csináljunk belőle vacsorát. Városi lány lévén általában unalmas hentesáruból szoktam főzni, és pont ezért teljesen felvillanyozódtam a vadmalac gondolatára! Sera, a séf haverom felhívta figyelmem, hogy a disznócomb száraz, ezért úgy döntöttem, legyen belőle tárkonyos raguleves, mert az még az amúgy ehetetlen pulykamellből is egész jó tud lenni, hát még vadból, próbáljuk hát meg.

Főzni általában jó hangulatban szoktam, de ez a mostani valahogy mégis máshogy alakult. Először is, a vaddisznó az istennek sem akart felolvadni, pedig állítólag reggel óta próbálkozott. Közben ott volt rajta az a sok ijesztő szőr és ki is kellett csontozni. Próbáltál már valaha jeges disznót csontozni??? Ráadásul Orsi olyan beteg volt, mint a Kis Nemecsek Ernő a regény legvégén, így vihogás helyett ott álltam egy bánatos haldoklóval és a saját káromkodásaimmal, meg a fagyott lábbal és egy életlen késsel...

Aztán az étel csak elkészült és az íze azért kárpótolt minket a sok megpróbáltatásért. Tudom, most is a lényegre vagy kíváncsi: Orsi a leves hatására máris jobban lett és azóta köszöni, meg is gyógyult. Most épp én vagyok beteg...

Ha az embernek új szerelme van, előbb-utóbb eljön annak is a napja, amikor bemutatja. Gondolom te is a szülők véleményétől szoktál a legjobban tartani, ám az én esetemben a már sokat említett kommuna legalább annyira fontos volt. Végtére is, velük több időd töltök, mint a felmenőimmel, nem? A kommunabeli asszonyok pedig összeültek megvitatni a helyzetet. Hogy akkor mégis hogyan kéne. Mert ugye van két lehetőség. Ha ugyanis nem adunk inni a fiúknak, tudnak viselkedni. Ha pedig igen, hozzák a valódi formájukat és ki tudja, hogy azt bírni fogja-e az én jobb sorsra érdemes Drágám. Némi hezitálás után úgy döntöttem, ne köntörfalazzunk! Adjunk a fiúknak bort, de gazdagon, és ha Lovagom állja a próbát, akkor Isten hozta a csapatban!

A buli zártkörű kommuna partynak indult, de persze nem bírtam magammal, hívtam ezt is azt is, gondolván a fele úgyis lemondja bébiszitter híján. Pedig ennél okosabb is lehettem volna! A barátok ugyanis szeretik a Házisáfrány főztjét, és rajtam kívül szinte senki sem szokott vacsoraesteket rendezni, így mire kettőt néztem, máris húsz ember igazolt vissza! Mit is mondhatnék? A nappalim nem túl nagy és tányérból is csak 12 van.

Aztán persze mindenki remekül érezte magát, chili se maradt a végére és az utolsó vendégeket hajnali kettőkor sikerült határozott mozdulatokkal kiebrudalnom a kéróból.

Tudom, tudom, hogy szokásosan a szaftos részletekre vagy kíváncsi! Szóval, ami a Lovagomat illeti: Welcome to the Team!!! ;-)

Imádok főzni. Azt is szeretem, amikor másoknak főzök és jön a hálálkodás. Hogy a Házisáfrány így meg úgy. Az egyetlen hely, ahol szaktudásom egyáltalán nem övezi osztatlan elismerés hol máshol lenne, mint Kis Családomnál. Gondolhatod! Az eleve úgy kezdődik, hogy az öcsém szerint én ehhez sem értek. A grillezéshez egyáltalán, más ételekhez se nagyon és igazából lássuk be, egy pastát sem tudok úgy megfőzni, mint mondjuk például ő. Anyukámnál pedig azért nem szeretek csinálni semmit, mert még el se mondtam, mit készítenék, máris rávágja, hogy az illető étel macerás, drága hozzá az alapanyag és kupleráj lesz tőle a konyhában. Ha pedig mégis nekiállok, komoly lelki terror eredményeképpen, hangulatától függően vagy letol azért, hogy milyen koszt csinálok, vagy ami még rosszabb, elkezd utánam takarítani, így ha egy eszközért nyúlnék, ami nem véletlenül volt a pulton, ő már szinte biztos, hogy rég elmosta, eltörölte és elpakolta a fiók legmélyebb zugába.

Nos, a minap lett mama 60 és e jeles alkalomból egyszerű, gyorsan elkészíthető ételt rendelt. Gondoltam csinálok fehérboros, hagymás, dijon-i mustáros csirkét, mert azt szokták szeretni. Valahogy elkerülte a figyelmem, hogy szólt, vegyek sütőtököt is levesnek, így amikor hozzáláttam volna az ünnepi lakomához kiderült, egyetlen fogásra hívtuk át a nagyikat, mert „Apád meg elfelejtett süteményt venni a Daubnerban!!!”. És jött a letolás. Próbáltam visszavágni, hogy nehogy már azért legyen lelkiismeret furdalásom, hogy nem főztem levest, mert papa nem vett sütit. Még szerencse, hogy ott volt nagyi, aki végigcsinált egy háborút, így konstruktívan javasolta, ugyan nyissunk már ki két paradicsomkonzervet, príma leves lesz abból, a dédunokák úgyis nagyon szeretik.

Nagy veszekedések árán, de csak összeállt az ebéd, és desszert gyanánt találtunk mindenféle édességet a csokoládés fiókban. Mama születésnapi ünnepségsorozata pedig még napokig tartott, így akadt torta is, ajándék is és bár nagyon félt tőle, valahogy mégis átvészelte a 60-at.

Drága mama, még 60 ilyen jó évet veled!!!! Én akkor is szeretlek, ha elpakolod a konyhakést a főzés kellős közepén!!! :-)

A ’70-es évek Athénjében minden nő nagyjából egyformán nézett ki. Az arc színeihez egyáltalán nem passzoló hidrogénszőke haj, márkás napszemüveg és vastag combok. Ha az említett combokra terelődött a szó, a nők felsóhajtottak és azt mondták: - Hát igen, igen... Az olíva olaj... és beletörődően megpaskolták sonkácskáikat. Az meg se fordult a fejükben, hogy talán nem az olaj, hanem az éjjel 11-kor kezdődő óriáslakomák és a saláta levét kitunkoló hatalmas adag fehérkenyerek lehetnek a felelősek a nem kevés túlsúlyért. Azóta eltelt 30 év és az egykori szőke démonok leányai edzőterembe járnak, befejezték a hollófekete hajak szőkítését és nem zabálnak kenyeret nyakra-főre. Valahol kicsit sajnálom... Olyan szórakoztató volt!