
Kenyeret sütni spirituális tevékenység. Van abban valami misztikus, ahogy ugyan azokkal a mozdulatokkal készítesz néhány marék lisztből, és egy kevés kovászból csodát, melyekkel ősanyáid tették, sok ezer évvel ezelőtt. A látvány, ahogy a tömör tésztamasszából némi élesztőgomba, hő és varázslat segítségével könnyű, ropogós és lyukacsos péksütemény kerekedik megunhatatlan. Ha meg akarsz tanulni kenyeret sütni, amúgy is az a legegyszerűbb, ha a pitával kezded, azt ugyanis nem lehet elrontani és a kovászolt cipókkal ellentétben gyorsan elkészül. Én tényleg csak végszükség esetén veszek pitát boltban és ennek prózai oka van: a házi sokkal finomabb. Ha pedig némi friss zöldfűszerrel is feldobom, még inkább! Tökéletesre sül sütőben, de a nyári grillszezonban ha hiszed, ha nem, a faszenes vagy gázos készülékeden is remekül sikerül, és csak figyeld a barátok arcát, amikor eléjük teszed a friss, forró laposkenyereket!
A fagyit mindenki szereti, de az igazság az, hogy ha az ember elég igazán finom fagyit evett már az életében, mint minden másban, ebben is elkezd válogatni. A boltban vagy cukrászdákban kapható jégdesszertek egy része ugyanis tele van adalékanyaggal, műtejszínekkel, mesterséges színezékekkel, stabilizáló ez-meg-azzal, és aromákkal. Kevés olyan cukrászda van, ahol valóban maguk főzik a fagylaltot, a legtöbb helyen csak beleöntik a gépbe a kész, tudj’ Isten milyen, de nagy büszkén olasz-nak hívott készen vett fagylaltalapot, kevernek rajta párat a géppel, aztán ennyi.
A boldog békeidőkben gyakran főztem férfiaknak. Na, nem mintha a lányokkal bajom lenne sőt, de imádtam, ahogy ezek a férfiak negyedszer is vesznek az ételből. Vagy azt, amikor annyit esznek egyszerre, mint egy fejlődő afrikai falu egy hét alatt sem. Amikor rá-rájárnak a készülő ételre, és már a lábasból kanalazgatják, félkészen. Ahogy a végén elégedetten, jóllakva és boldogan hátradőlnek.
Van valami csodásan megnyugtató, misztikus és spirituális a sülő kenyér illatában. Abban, ahogy a héja ropog, amikor letörsz belőle egy darabot, vagy ahogy előbukkan ruganyos, lyukacsos belseje. A tudatban, hogy ugyan ezt ették őseid, sőt hosszú évezredeken keresztül ugyan így is készítették.
“- Etesd meg a kurvát!- mondta egy hang a telefonban. - Etesd a kurvát, különben meghal!”
Konyhai isten/istennő vagy? Nagyjából kézben tartod a dolgokat? Vagy mégsem? Akárhogy is legyen, jó szót ejteni a fűszerpolcodon található káoszáról is. Mert szinte biztos, hogy ott kupi van. Ha pedig nem, akkor is fogadnék egy tábla csokoládéba, a fűszereid egy része olyan régi, hogy már minden aromáját elvesztette.
Nem igaz, hogy a profik sose rontanak el ételt! Velem is elő szokott fordulni, méghozzá két esetben: Ha az épp aktuális anyósom ellenszenves, és neki kell főznöm, vagy ha időre készítek valamit, emiatt nagy a rohanás, és kapkodni kezdek. Hollandi mártást is pont kétszer rontottam el életemben. Egyszer, amikor a Dárling nevű exem karót nyelt, arisztokrata családjának csináltam, és egy másik alkalommal, ami már az elejétől el volt átkozva. Elmesélem, hogy volt, OK?
A Budai Gourmet a mindenkori kedvenc fesztiválom. Egész évben ezt a pár napot várom, ahogy mások a karácsonyt, a Balaton Soundot vagy a Sziget fesztivált. Ez persze nem véletlen, hiszen nincs még egy olyan rendezvény az országban, ahol ennyi menő étterem, street food, italos cég, cukrászda és egyéb, a gasztronómiával foglalkozó ez-meg az képviseltetné magát, ennyire koncentráltan. Ez a pár nap a legideálisabb lehetőség arra, hogy a kedvenc éttermeid kimondottan erre az alkalomra kreált falatkáit megkóstold, de persze arra is, hogy az általad még nem ismert helyek fogásaiból is kipróbálj párat. Az éttermek közti egészséges versengés okán ilyenkor már-már presztízs, hogy minden standon a lehető legmenőbb fogásokat kínálják, így számos „wow”-ra és „uramistenezmilyenjó”-ra számíthatsz évről-évre. A Gourmet-ra mindig kirobogok már a nulladik, szakmai napon, hogy bekapjak mindent, ami szembejön, smúzoljak az összes gasztrocimborával és nem utolsó sorban, hogy a legmenőbb éttermek legfinomabb fogásait lefotózhassam.
Van valami misztikus a húsgombócokban, amitől mindenki szereti őket. Talán a barátságos, kerekded forma, talán a textúra, ki tudja, de a fasírtgolyóktól a májgombócig nem ismerek olyan változatot, amit ne imádnának kicsik és nagyok egyaránt. Az egyetlen ember, akinek ambivalens a viszonya e húslabdákhoz nem más, mint a papa. Ellenérzése a meglehetősen távoli 70’es évekre nyúlik vissza.
