Tudom, ronda dolog a bosszú. Aki pedig ismer tudja, nem vagyok bosszúálló. Néha azonban adja magát a helyzet és olyankor kénytelen vagyok leütni a magas labdát.

Az úgy volt, hogy van egy exem, aki világéletében imádta a danish-t. Minden süteménynél jobban. Ne szépítsük. Evvel az exemmel nem vagyunk jóban. Kicsit se. Nos, az említett illető mindenhol vett, ahol árulták: reptereken, külföldi plázák danish standjain, cukrászdákban, benzinkútnál, bárhol, ahol szembejött. „Mert nincs jobb, mint a danish!”- mondogatta.

Aztán úgy alakult, hogy Anett barátnőmnél családi buli volt és meg voltam hívva, mint tiszteletbeli családtag. Szeretek tiszteletbeli családtag lenni, mert szerintem minél több család tagja az ember, annál jobb. Nos, ha már meghívtak, valami házi készítésűt is illett virítanom. Némi hezitálás után, több minden mellett, készítettem fahéjas tekercseket is krémsajt bevonattal. Tavaly túrós táskákat csináltam, és az idén úgy terveztem, űberelem akkori művem. Meg kell mondanom, hogy első kísérleteim a hajtogatott élesztős tésztával minden pozitív várakozásomat felülmúlták! A sütemények túlzás nélkül mondhatom, hogy kifogástalanul sikerültek! Én legalábbis el voltam magamtól ájulva, na! Köszönő viszonyban sem voltak a repterek hasonló nevű, szottyadt, bánatos és fáradt csigáival. Ha ezt az én exem megkóstolta volna! Na, de nem kóstolta! Nem bizony! És minden egyes harapásnál, minden egyes falat ragacsos, ropogós, krémes mennyországnál arra gondoltam: ebből te nem kapsz, ebből te nem kapsz, úgy kell neked! Bibibí! Hát igen, van olyan helyzet, amikor mégis csak édes a bosszú. Szó szerint...

Pár hónapja felkeresett Robika és Danika, hogy van valami weboldaluk, amire szeretnének főzős kisfilmeket csinálni, nem lenne-e kedvem összedobni nekik valamit. Ők pedig majd filmeznek. Robika és Danika egypetéjű ikrek és nálam jóval fiatalabbak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének már régen felnőttek, de én még mindig azt a két átokrossz kölyköt látom bennük, akik egy régi, sokcsaládos nyaralás alkalmával meglestek, ahogy monokiniztem, majd este betörtek a szállodai szobámba, hogy 11 évük teljes gátlástalanságával üvöltsék, „mutasd meg a cicid, mutasd meg a cicid!” Ilyen közös múlt mellett aztán nehéz volt őket komolyan vennem...

A lényeg az, hogy mondták, feljönnek hozzám forgatni. Az az igazság, nincs valami nagy rutinom abban, miként kell viselkedni, amikor vesz a kamera, de úgy gondoltam, felkérem Anett barátnőm kislányát, Fannikát sidekicknek, mert vagány és jól is néz ki, szóval abból baj nem lehet.

Robika és Danika megérkeztek, kezükben egy a festők által használt refelktor, majd közölték, hogy próbáljak minél kevesebbet hibázni, mert ugyan remekül tudják használni a vágóprogramot, de sajnos a számítógépükön viszont nem fut, tehát a vágást felejtsük el. Nos, OK, megpróbáltam. Egyenesen a kamerába néztem, és közöltem, „ma muhammarát, azaz közel-keleti paprikakrémet fogunk csinálni”. Ahogy kimondtam, hogy „muhammara” a két fiú hangosan, vinnyogva kezdett röhögni. Bepróbálkoztam még egyszer, de a muhammarát minden esetben muhaha követte. Ne szépítsük a történetet. Az a kisfilm végül sose került adásba...

Vajon mi a helyzet abban az esetben, ha az ember Randifőz és kivételesen nem másnak, hanem saját és Sármos Lovagja örömére? Mert legutóbb ez történt. Legyen néha nekünk is jó, nem? Persze, mint minden ehhez hasonló alkalommal, az ember ilyenkor is imponálni szeretne és igyekszik olyasmit készíteni, amiben verhetetlen. Így alakult hát, hogy szokásomhoz híven a közel-kelethez nyúltam. Nem izgultam, tudtam, hogy az én randim nem egy „csiripöri, koviubi” srác. Az olyan nem is lenne nekem való. Frissen sütöttem a pitát pásztói kenyérlisztből, mert első randin az ilyesmi kvázi jár. Lett mellé humusz, tabulé és muhammara. Mivel mégis csak férfiembert láttam vendégül a húst sem hagyhattam ki. Egy köfte mellett döntöttem és Isten áldja meg Gál Józsit, a kedvenc hentesemet, mert olyan marha-bárány kevert darált húst adott, hogy az este egy meghatározó részében őt emlegettük ahelyett, hogy a csillagos eget bámultuk volna lágy zeneszó, rózsaszín szívecskék és repkedő fehér galambok mellett. Vagy mi. A filmekben asszem valahogy így néz ki egy randi, nem? Nálunk inkább a hentes volt a téma.

Nos, Randifőzés esetén felmerül az a kérdés is, hogy érdemes-e megjátszani magam és odaültetni a fiatalembert a terített asztalhoz csak úgy ukmukfuk, vagy kezdjem edzeni szegényt még időben, és tartassam-e vele a derítőlapot rögtön az első alkalommal. Ha ugyanis tervei vannak velem, a jövőben a csomag szerves része lesz a derítőlap tartása is és ezt jó, ha már a legelején tisztázom vele. Hát, nekem akkora mázlim van, hogy egy valódi Házisáfrány rajongót láttam vendégül, aki az éhesen általában meglehetősen paprikás hangulatú barátaimmal ellentétben boldogan segített! És hogy az élvezeteket tovább halmozzam, mire kitálaltam a vacsorát, a fotóskellékeket már el is pakolta! Kell ennél tökéletesebb este? S, hogy ki a fiatalember? Hát, sajnos még csigázlak egy darabig. Nincs keresztnév, nincs kép, sajnálom, furdaljon csak a kíváncsiság, mert semmi sem izgalmasabb egy szappanopera első részeinél! :-)

Fannika, a barátnőm 12 éves, meglehetősen bájos lánya az egyik legtalpraesettebb gyerek, akit ismerek. Emlékszem, egyszer, és akkor még csak 11 volt, lediktáltam neki valami receptet, mert az iskolában, a nem tudom milyen órán süteményt kellett sütni. Aztán persze meg is feledkeztem a dologról. Másnap pont valami fontos tárgyaláson ültem, amikor valaki hívott ismeretlen számról. Nem vettem fel, tárgyaltam. Hívott megint, akkor sem. A negyedik próbálkozásnál elnézést kértem, felálltam, kimentem és ezúttal válaszoltam, hiszen ha valaki ennyire el akar érni, tuti, hogy nagy baj van. A vonal végén Fannika hangját hallottam. Aki elkérte a számomat az anyukájától. Hogy akkor most pontosan mennyi vaj kell abba a csokoládés piskótába. És akkor fehér vagy barna cukor. Mert itt állnak az órán és nem emlékszik pontosan. Aztán nehogy már ilyen apróság miatt sikerüljön rosszul a sütemény! És lebőgjön a fiúk előtt. Bocs, hogy zavar, mondta mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül, de értsem meg, ez vészhelyzet. Nos, igen. Még néhány év és Fanni sokra viszi majd. Érzem!

Szóval az úgy volt, hogy megint nyugodt, békés, pihenős szombatot terveztem. Reggel tehát elvittem a mamát a reptérre, közben smúzoltam egy gyorsat az öcsém gyerekeivel. Utána beugrottam Gál Józsihoz, a Kedvenc Hentesemhez némi darált bárányra, majd feljött Sera, a séf haverom, hogy megbeszéljünk egy következő heti főzést. Ha már ott volt, össze is dobtam gyorsan egy humuszt, éhen ne haljon szegény. Közben felhívott Fannika, hogy nem lenne-e kedvem browniet sütni vele, mert azt én olyan jól tudok. Volt. Naná! És ekkor még csak délután kettőt mutatott az óra. Sütés után a táncrendem a délelőttihez hasonló tempóban folytatódott. Én nem értem! Van, aki szokott pihenni is a hétvégén? Mert nekem valahogy sosem jön össze...

Mint minden rendes, jóravaló városi lány, én is hosszú évekig hittem, hogy a szilvás gombóc a mirelite pultban terem. Az öcsém misztérius okokból, de élt-halt a kemény, rágós, dögunalmas ízű gombócokért, melyek engem sokkal inkább emlékeztettek a bostoni fojtogatóra, mint bármi egyébre, így aztán időnként ezt ettük vacsorára. Azt nyilván nem mondhatom, hogy csinált a mama. Inkább csak felengedte. Vagy mi. Nos, jó pár évnek, összesen 35-nek kellett eltelnie, míg az egyik ex-anyósom készített nekem házit és végre megtudhattam, miért is olyan népszerű ez az étel. És ekkor, mint előbb-utóbb mindent, ami hizlal, ezt is megszerettem!

Szóval az úgy volt, hogy megint egy évvel öregebb lettem, és miután szeretem a változatosságot, azt gondoltam, az idei születésnapot a már-már megszokott siránkozás és kesergés helyett megpróbálom inkább vidáman tölteni. Lett is ünnep barátokkal, remek hangulattal, borfesztivállal, rengeteg, egytől egyig eltalált ajándékkal, valamint némi teljesen váratlan, ám annál tökéletesebb romantikával. Bizony ám!

Nos, vissza a gombócokra, mert tényleg tiszta lányregény lesz a blogom a végén! Együnk inkább, jó??? Papa tehát mondta, hogy menjünk el családilag szokásosan a Remíz étterembe. Én viszont úgy gondoltam, hagyjuk az éttermezést, bedobtam a közösbe gombócos ötletem, mert a gyerekek amúgy is mindig az ide vonatkozó számot hallgatják a Padlásból, így tudtam, hogy arra úgysem mondanak majd nemet. Mert főzni a születésnapomon is jó. Gombócaimat eredetileg panko morzsába szerettem volna forgatni, amit egy elegáns mozdulattal otthon felejtettem, de úgy gondolom a klasszik változattal sem vallottam szégyent. Legalábbis remélem.A gombóckészítésnek két iskolája van. Egyrészt sütheted a burgonyát héjában, sütőben, vagy főzheted vízben. Az előbbi hosszadalmasabb művelet, az utóbbi egyszerűbb. A sütött krumpli tésztájába kevesebb liszt kell, hogy összeálljon, így a végeredmény puhább lesz. Szóval döntsd el te, mi tetszik jobban én meg nyomatom neked mindkét receptet. Nem megyek bele a technikai részletekbe, hogy miért, de ezúttal főztem a krumplit, ám legközelebb tuti, hogy kipróbálom sütve is. Első próbálkozásom után ezt kell mondjam, kevés gyönyörűségesebb dolog van a világon, mint a gombócban főtt szilva bordó héja melyből buján buggyan ki a napsárga gyümölcshús! Szóval felejtsd el a fagyasztott rémséget egy életre és kapd elő a gyúródeszkát!

Nu. És akkor nem csigázlak tovább. Jöjjön a recept! A liszt mennyisége hozzávetőleges, tényleg azon múlik, mennyire vizes a krumpli, így tetszés szerint adj még hozzá. A tészta legyen lágy, de azért ne túl ragadós. Ennyiből nagyjából kb. 20 gombócod lesz.

1 kg főzni való, lisztes krumpli
kb. 200 gr finomliszt ha sütöd a krumplit, és kb. 400 gr ha főzöd
100 gr búzadara
3 tojássárga
100 + 100 gr vaj
nagy csipet só
300 gr morzsa
20 szem szilva
fahéj
porcukor
fahéj
kristálycukor

1. Főzd/ süsd puhára a krumplit, hámozd le a héját és még melegen törd át a burgonyanyomón. (Én hidegen törtem át és nem akarok részletekbe menni arról, mennyit szívtam vele!!!)
2. Add hozzá a tojásokat, lisztet, grízt, olvasztott 10 dkg vajat, sót és gyúrd formázható tésztává.
3. Finoman vágd meg a szilvák egyik oldalát és vedd ki belőlük óvatosan a magot. Tégy a helyükre kristálycukrot, ha szereted, fahéjasat. Nem fogod megbánni!
4. Nyújtsd a tésztát 5 mm vastagra és vágj belőle 5-7 cm méretű négyzeteket.
5. Tedd közepükre a gyümölcsöt és óvatosan gyurmázd gombócokká.
6. Közben 10-15 deka vajat serpenyőben közepes hőfokon piríts a morzsával aranybarnára.
7. Tedd a gombócokat forrásban lévő sós-cukros vízbe és főzd őket 10-12 percig. Várd meg, míg feljönnek a víz tetejére és utána mén 2 percig hagyd őket a vízben.
8. Szűrd le a gombócokat, forgasd őket morzsába gazdagon és szórd meg a fahéjas porcukorral.

Nincs bajom a vega barátokkal. De tényleg. Legalábbis igyekszem megérteni őket. Nem sikerül ugyan, de próbálkozom. Hidd el. Az viszont határozottan bosszant, amikor valamelyik haver átmeneti zöldségevővé avanzsál és teszi ezt pont akkor, amikor hozzám jönne vacsorázni. Emesével is így jártam. Pedig nem akármilyen nap volt! A néhány héttel ezelőtt emlegetett melegfüstölőben ugyanis csülköket és halakat füstöltünk. A halakat előtte sóval víztelenítettük a disznót pedig öt napig áztattuk pácban, négyet, négy különböző fűszerezéssel. Az ízük olyan lenyűgöző lett, hogy még én is elájultam, pedig világéletemben utáltam a csülköt.

Nos, ott álltam egy csomó hússal és hallal, amit köszönettel otthagytam ebek harmincadjára, és bánatosan hazaballagtam, hogy az isteni füstöltáru helyett kitaláljak valamit, ami zöldségből készül. Mondanom sem kell, olyan szagom volt, mint a legjobb kolbásznak. Csak egész kevés választott el attól, hogy nekiálljak nyalogatni magam.

Az úgy volt, hogy az öcsémék kerti party-t rendeztek. Már megint. Tudom, tudom, déja vu-d van. Hogy mi mindig bulizunk és ráadásul hangosan. (A pasas a mögöttünk lévő házból, aki ránk hívta a rendőrséget mindenesetre így gondolta. Pedig mondtuk neki, inkább jöjjön, mulasson velünk, de az Istennek sem akart...) Az apropót ezúttal a sógornőm születésnapja adta. Mert apropó szerencsére mindig akad. (Ha valaki kíváncsi rá, pár napon belül lesz az enyém is. Amennyiben meg szeretnél lepni valamivel, lennének ötleteim a de Buyer mandolintól a Le Creuset edényekig. Csak úgy mondom... )

Nos, a buliban ott volt a számolatlan szomszédból álló szokásos kibuc, róluk már írtam néhányszor, meg persze a barátok. Sokan. Sütögettünk és közben arról beszéltünk, hogy másnap reggel hogy fogjuk majd Schwarz-ot, a ház félvad macskáját becsalogatni az állatvédőktől kapott csapdába, hogy elvigyük az orvoshoz, ugyanis a látszólag visszafogott cica rászokott arra, hogy kéthavonta bekapja a legyet, és ez azért mégis csak tarthatatlan. Most is terhes, de nagyon. Szóval időpontja lett a macskanőgyógyásszal, mi pedig némi pálinka társaságában szőttük a haditervet, miként kapjuk el a vadat, hogy aztán örökre megfosszuk szegényt a nőiességétől. Valahol éreztük, hogy kitolunk Schwarz-cal, ezért úgy döntöttünk, a csapdába kárpótlás gyanánt némi lazackaviárt teszünk majd. Ha már meddő asszonyt csinálunk belőle, legalább tegyük stílusosan!

Másnap korán keltem, és rohantam az öcsémékhez, le ne maradjak a vadmacska vadászat izgalmas részleteiről. Mire odaértem már túl voltak rajta. Íme, a kisfilm arról, ahogy a macska bemegy a ketrecbe...
....És arról, amikor kijön úgy, hogy a csapóajtó meg sem mozdul.

Nem fog kelleni valakinek néhány rusnya kismacska???

Általában szeretem az egyszerű dolgokat. De tényleg. Ez persze még nem jelenti azt, hogy ellen tudtam volna állni, amikor Sera, a séf haverom megkérdezte, van-e kedvem pastramit füstölni vele. Sziget fesztivál volt, 35 fok, szikrázó napsütés, mindenki más korhelykedett és az asztalt tetején táncolt mi pedig bulizás helyett csak füstöltünk és füstöltünk. Azt kérdezed, megérte-e? Szerinted??? :-)

Azt hiszem, itt sokak kedvéért jönnie kell egy kis eredettörténetnek. A pastrami a new york-i delikáteszek egyik legmeghatározóbb szendvicse. Sok-sok, magyar mértékkel elképzelhetetlen mennyiségű, hajszálvékonyra metélt marhaszelet 10 cm magasra tornyozva, 2 szelet rozskenyér között. Neeeeem, nincs benne sajt! Se vaj! Ez ugyanis hagyományosan kóser étel. A pastrami őse eredetileg a török birodalomból származik, ahol úgy tartósították a húst, hogy először só közé téve víztelenítették, majd préselték és fűszerekkel levegőn szárították. Aztán a törökök elnyomtak itt is, ott is, de legalább fenséges gasztronómiájukat is tovább hagyományozták két csata között. Így aztán a receptet átvették tőlük az örmények és románok is. A kezdetekben mindenféle húsból készült a fűszeres ízű felvágott tevétől a bivalyig, Romániában aztán a helyi zsidó közösségek igényeihez passzintva leginkább a marha és az olcsó pulyka lett az alapanyag. Amerikába a 19. században érkezett a zsidó emigránsok által, hogy azonnal elinduljon mai napig tartó hódító útjára. A hússal töltött szendvicseket az utcán árulták kocsiról, és népszerűségét innen már nem is lehetett megállítani. A jiddis „pasztróme” nevet hamarosan felváltotta a szalámihoz hasonló „pasztrami” elnevezés. Bár Európában még gyakran fogyasztották melegen, a new york-i pastramit szinte minden esetben hidegen szervírozzák. A pácolt, füstölt és gőzölt hús mellé leginkább mustárt és savanyú uborkát, valamint sört kínálnak. Napjainkban minden valamirevaló amerikai „delinek” megvan a maga pastrami szendvics változata.

Nagy a dilemma, amikor jó étvágyú húsevő férfi és visszafogott vega lány jön az emberhez látogatóba egyszerre. Biztos te is jártál már így. És ilyenkor mindig megy az agyalás, kinek is érdemes nyalizni a kettő közül, mert olyan étel, ami ennek is meg annak is a kedvence a palettából, ebben az esetben tuti nem lesz. Ezúttal a lányra esett a választásom, egyrészt azért mert ha húsosat csinálok, ő nem evett volna semmit, ha meg kellőképp feldobom a vega ételt fűszerekkel, egyebekkel, talán hozzányúl a fenn említett húsevő férfi is. Aztán persze jött a tökölés, hogy mit is kellene, ami finom és össze lehet dobni néhány perc alatt, akár meló után.

Először gondolkodtam egy rattatouie-n erősen, mert lássuk be, tényleg helyes az a kis patkány abban a rajzfilmben, de attól még a rattatouie egy kolbász nélküli unalmas lecsó. Még a gimiben, 45 kilósan vega koromban esett jól utoljára, úgyhogy végül szokásosan visszanyúltam az arab vonalhoz, mert az mindig beválik, és úgy döntöttem csinálok egy fűszeres, zöldséges kuszkuszt. A végén Ildi tök boldog volt, Tomit meg némi fagylalttal és csokoládéval vigasztaltam. Az este megkoronázásául pedig kipletykáltunk mindenkit, mert ugye az jó.

Az úgy volt, hogy az öcsémnek meglepetés születésnapi bulit rendeztünk. Gondoltam jófej leszek és hozzájárulok némi házi süteménnyel, mégse prezentálhat bolti nassot egy Házisáfrány. Jöttek a barátok szép számban, mint általában. Egyszer csak beállított Sanyi is, akit évek óta nem láttam, és akivel az egyetemen egy lakásban laktunk. Na jó, pontosítsunk. Három fiúval laktam együtt. Főztem rájuk, takarítottam utánuk, és persze a haverjaik után is, mosogattam helyettük, veszekedtem velük, és közben látványosan sajnáltam magam. Gondolhatod... Egy azonban tény. Mind közül Sanyi volt a legdögösebb. Talán az egész campuson ő nézett ki a legjobban. Nekem a szépfiúk sose jöttek be igazán, de pusztán esztétikai szempontból igenis szerettem nézni, ahogy mintás boxeralsóban rohangál a lakásban és persze nagyon élveztem, hogy az egyetem összes csaja engem irigyel kivételezett helyzetem okán.

A buli napján rettentő meleg volt, Sanyi pedig ingben jött, úgyhogy kért egy pólót kölcsönbe, hogy meg ne süljön. Nekiállt átöltözni, és akkor olyasmi történt velem, ami évek óta nem: Néztem ahogy lekapja az ingét és úgy maradtam. Tátott szájjal, kitágult pupillákkal, nyálcsorgatva, lefagyva. Képtelen, de igazán képtelen voltam levenni a szemem a divatlapba illő, barnára sült, kisportolt, kifogástalan felsőtestről! Nagy szerencse, hogy sötétedett, így talán kevesebb embernek tűnt fel, ahogy néhány másodperc múlva négykézlábra ereszkedve, remegő térdekkel keresgélem gödréből kiesett szemgolyóimat. Közben pedig haragudtam magamra. Mit kell úgy odalenni! Ez csak a Sanyi....