Az úgy volt, hogy Patti felhívott Brüsszelből, ahol kb. 100 nyelven EU-s szinkrontolmács. Mondta, itthon lesz karácsonykor és jó lenne találkozni. Nem tudom írtam-e már, de Patti volt a legeslegjobb barátnőm a gimiben. Kemény csajok voltunk, sokan tartottak tőlünk, és ha így utólag belegondolok, jól is tették. Ez még azokban az időkben volt, amikor nem a fenenagy „diákokjogai” demokrácia dívott, és a „kicsiket” levegőnek nézték a nagyok. Mondanom sem kell, minket azért elsősként is mindenki ismert. Igen, a negyedikesek is. Képzelj magad elé két 156 cm-es csajt, az egyik félig olasz, a másik a mediterránrumban nevelkedett. Amilyen kicsik, olyan hangosak, és idegesítőek. Csak üvöltve tudnak beszélni, és amikor épp nem kiabálnak, akkor legalább olyan hangosan vihognak. Ezek voltunk mi és azóta sem éreztük magunkat annyira jól. Gimnazista éveink "főműve" gyanánt pedig szorgos aknamunkával kirúgattuk akkori osztályfőnökünket. Mert megérdemelte. Tudom, hogy ez manapság mindennapos dolog, de akkoriban nem volt az.
Nos, Patti azóta négy gyerekes anyukává avanzsált és erősen visszafogta magát, én pedig már csak az emlékeimből élek. Na jó, nem, de azért hagy sajnáltassam magam! ;-) A látogatás tehát remek apropóul szolgált arra, hogy kicsit merenghessünk a régi szép időkön. Mert nem mindig voltunk ám kispolgárok! És ha már nosztalgiázunk, meghívtuk Ildit és Juditkát is, hiszen ők is asszisztáltak anno gimnazista ámokfutásunkhoz.