Ezt is megértük, íme egy poszt gyalázatosan bevilágított fotókkal! Tényleg elnézést. Nem én tehettem róla és nem is az ételek, hanem a hangulatfény, ami sok mindennek kedves, az ételfotózásnak azonban kevéssé. Nem baj, a buli jó volt, beszámolnék inkább arról.

Mindig szoktam mondani, hogy egy étel akkor lesz csak igazán élvezetes, ha valaki belefőzi a szívét-lelkét. Vendéglátóipari egységben, egy átlagos vacsora alkalmával ez szinte lehetetlen. A „szívlélek” belefőzés mármint. Az ominózus este azonban kivételt képez, hiszen Kovács Kristóf, a Déryné és a Spiccproject tulajdonosa csak nekünk és a szemünk láttára főzött, ez pedig annyira tetszett, hogy muszáj volt billentyűzetet ragadnom, és beszámolnom róla.

EZ az igazi dolce vita! :-))))

Eljött a szeptember és vele nyaralásom várva-várt egy hete. Mert naná, hogy én is megérdemlem. Az idén is Törökországban, abban a szállodában, aminek a konyhájáról tavaly terjedelmes cikket írtam. Ha érdekel, hogyan működig egy ötcsillagos komplexumban a „vendégek etetése”, olvasd el. Ritkán vagyok az a hotelből receptgyűjtögetős fajta, legyen ugyanis bármilyen jó egy hely, az étel mégis neutrális, fertőtlenítőszer ízű, az átlagvendég unalmas igényeire szabva. Biztos, ami biztos, egy izgalmas, tahinivel, azaz szezámpasztával töltött kalács receptjét mégis begyűjtöttem tőlük. Másik kedvencem az a vajas kekszük lett, amit a tea mellé kínáltak. Az átlagvendégnek csak 2-3 darabot, ám hamarosan megtanulták, hogy ezek a magyarok itt egy flúgos banda, igazi sütiszörnyek, akik marékszámra zabálják a kekszet. Így történt hát, hogy mi 2-3 szem helyett mindig egy komplett tányérnyit kaptunk, ami percek alatt el is tűnt.

Az úgy volt, hogy megint feljöttek a haverok egy laza vacsorára. Meghívtam a két Orsit és az egy Zolit. Ez utóbbit egy nyaralás alkalmával ismertem meg,  ahol avval szórakozott, hogy az éjszaka kellős közepén odalopózott az ablakom alá, és sunyin behörgött, mint valami vacak horror-filmben, a frászt hozva rám. Azonnal megkedveltem, mert mi nők, mint köztudott, mazochisták vagyunk. Jídise máme lévén viszont elég egysíkúan tudom csak kifejezni a szeretetem: sok és minél magasabb kalóriatartalmú ételt erőltetek az illetőbe. Így történt ez most is.

Nem tudom feltűnt-e már neked, de az a helyzet, hogy mi magyarok mindig nyavalygunk az időjárás miatt! Most kerek két hétig hallgattam, hogy milyen elviselhetetlen ez a szörnyű hőség, majd ahogy betört a hidegfront, azaz össz-vissz 12 órával a „szörnyű hőség” után máris mindenki azt mantrázta, hogy durva ez a rettenetes szél és nem normális ez a hideg eső így augusztus közepén. Most tényleg?! Nem lehetne néha annak örülni, ami van???

Nem én leszek az, akinek a blogján epres-rebarbarás-gyömbéres-tonkababos-levendulás-sóskaramellás lekvárötleteket találsz. Sem hagyományosan, sem újragondolva. Tudom, hogy sokan megvetnek ezért, de én igenis rengeteg mindennél szeretem, ha olyan íze van, amilyen. Nem kell mindig mindent cifrázni. Pavlovából is az epres a legjobb. Mondjon bárki bármit.

Így aztán ha elteszek, nagy meglepetéseket nem szoktam okozni, de ettől még a csokoládés-brandys meggylekvárom a család kedvencei közé tartozik. A meggylekvár legmacerásabb része a magozás. Az ember gumikesztyűt húz, megmossa a meggyet, leszedegeti a szárakat, bedobálja a szemeket a magozóba, aztán telnek-múlnak a félórák. A magozó legvonzóbb tulajdonsága az, hogy csak minden második szemet szed ki normálisan, a többit csinálhatod kézzel. A lé időnként a ruhádra, hajadra és leginkább a szemedbe spriccel, így a család simán tanul tőled közben olyan szitokszavakat, melyek létezését addig nem is sejtette... Később, amikor kezdenél belejönni, beállít Emmácska, aki a hét évével semmit sem akar jobban, mint segíteni. Ennek az a vége, hogy a meló hatásfoka a béka feneke alá esik, ellenben néhány perc múlva Emmácskát ruhástól kell a mosógépbe hajítani, mert tetőtől talpig mindene meggyes. Közben a munka garmada csak áll.

Piros pesztós kenyércsiga, egy pohár vörösbor, nyár... Kell ennél több??? :-)

Mit tesz az ember, ha olyan buliba hívják, ahol az egyik barátnőnek saját péksége van? Nos, készít egy „még a pékségesnél is menőbb” kenyeret!

Az úgy volt, hogy összegyűltünk azokkal a lányokkal, akikkel minden évben tojást szoktunk festeni. A baj az volt, hogy valami miatt elkerülte a figyelmemet, vacsorára vagyok hivatalos, így pánikszerűen nekiálltam sütni, mert épp éhes voltam, és kevés dolog inspirál annyira, mint a korgó gyomor. A már fent említett pékség okán tudtam, ha kelt tésztát sütök, átlagos vacakkal nemigen fogok ámulatba ejteni senkit, úgyhogy kitaláltam, csinálok piros pesztós kenyértekercseket. Gondoltam az majd milyen jó lesz. Jól gondoltam. Tényleg az lett.

Mint mindenkinek, nekem is élénken él emlékeimben az a bizonyos „legkínosabb randi”. Elmesélem, hogy volt, jó? Január, mínusz 15, éjfél, épp jöttem el valami lovagtól, aki orvos, és értsem meg, hogy másnap műt, ki kell magát aludni. A bokáig érő hóban odabotorkáltam az autómhoz és… Befagyott a zár! Akkoriban ugyanis ilyen úri huncutságaim, mint távirányító még nem voltak. Próbálkoztam hát kinyitni a másik oldali zárat, de az is befagyott. Igyekeztem kreatívan felolvasztani, bár ilyesmit előtte még sosem csináltam. Lehelgettem, fújdogáltam és igen, mint tagadjam, a végén már térden állva nyalogattam is a nem túl jó ízű, ám annál hidegebb zárat, hiszen milyen ciki lenne felébreszteni az orvost aki, mint tudjuk, másnap műt. Ekkor már leginkább Mr. Beanre hasonlíthattam, a mozdulatok legalább is biztosan. Végül nem maradt más választásom, felzargattam az orvost, aki másnap műt, mert halálra fagyni mégsem akartam. Nem túl lelkesen, de lejött. Az orvos mármint. Aki másnap műt. Befújta a zárat jégoldóval. Semmi, meg se mozdult. Aztán a másik oldali zárat is. Az sem. Végül elszakadt nálam a cérna és elkezdtem az éjszaka közepén üvölteni az autómmal, hogy mekkora egy szemét, olyan, mint a pasik általában, mindig akkor hagy cserben, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Az orvos, aki másnap műt, türelmesen megvárta, hogy befejezzem a kiabálást, majd jeges nyugalommal annyit mondott csak:

-         Ez nem a te autód. A tied kettővel arrébb parkol. A tied 2 ajtós. Ez négy ajtós. Nem tűnt fel?

...Mit mondhatnék?! A románc ezek után nem volt hosszú életű, de az biztos, hogy ma pontosan így éreztem magam, amikor megpróbáltam hasonló módszerrel ellopni a zöldséges autóját, akihez lerohantam padlizsánért e remek nyári ételhez. Lehet, hogy többé nem leszek nála törzsvevő???

Dim Sum tonhalburger. Litauszki Zsolt kreációja. (Pierrot, És és mostantól már Baltazár is)

Van, aki egész évben a karácsonyt várja, van aki a Fenyőmiki koncertet, van aki a Szigetet. Nekem mégis a Budai Gourmet fesztivál a mindenvivő, mint anno az autóskártyában a Ferrari. A tavalyi ilyen volt. Jó, jó tudom, akkor jobban sütött a nap, de az időt leszámítva az idei szakmai napon sem volt okom panaszra. Következzen tehát programajánlóm a hétvégére mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a gasztronómia. Hagyd most néhány napig a főzést, a szombat reggeli piacozást, a rántotthúst-krumplival, és kivételesen bízd a dolgot a nagyokra!

nagyi káposztás cvekedlije sosem volt ilyen szép...

Az úgy volt, hogy Orsi szólt, étterem nyílik a IX. kerületben, nincs-e kedvem megnézni. Nem nagyon kellett könyörögni, az új helyek mindig felizgatnak (kit mi, ugyebár...), enni meg tudjátok, mennyire szeretek. Azoknak, akik rég jártak arra elárulom, a IX. kerület most nagyon menő, én is csak bámultam, mennyi modern ház épült a régi, omladozók helyén. Az étteremről annyit tudtam meg, hogy az a Feke Zoltán a tulajdonos/ séf, aki eddig abban a Speiz bisztróban tevékenykedett, ami idén megkapta a Michelin vörös kalauzában a Bib Gourmand díjat. Valahogy sejtettem, hogy ezúttal sem lángosozót csinált, és pont ezért kissé szkeptikus voltam és vagyok a mai napig: vajon a környék felnőtt-e már az ő pizzán - kifőzdén erősen túlmutató gasztronómiájához. Aztán fantáziálgatás helyett inkább autóba pattantam, hogy Édesem barátnőmmel lecsekkoljam, mit hoztak ki az ügyből. Hát, azt kell mondanom, nem csalódtam.

Ezeket a pléhtányérokat Lila füge szerezte. Magukban tök bénák, a kompozícióban mégis milyen jól mutatnak!

Ha olyan könyvet veszel az ételfotózásról, aminek amerikai a szerzője, megtudhatod belőle, hogyan is néz ki ez a meló a Másik Kontinensen. Nos. Rendelkezésre áll egy fotós, aki az ételeket fényképezi. Egy másik, aki a berendezett csendéletet. Egy harmadik, aki, ha épp szakácskönyv készül, a séfet és az embereket. Van külön étel stylist és van kellék stylist. Az egyik csak a témát rendezi be, a másik gondoskodik arról, hogy az étel jól nézzen ki. Ezeknek van legalább egy, de inkább több asszisztense. Naná, hogy a fotósoknak is, jó néhány! Amikor pedig végre elkészül egy kép, az immáron több tucatnyira duzzadt stáb szépen körbeüli a monitort, és átdumálják, mit lehet még finomítani rajta.

És hogy te miért vagy ezeknél sokkal, de sokkal menőbb? Mert te ezt a csapatnyi embert igénylő munkát egy szál magad is el tudod végezni! Ha pedig ügyes vagy, és némi tehetség is szorult beléd, egyáltalán nem biztos, hogy rosszabbul fogod csinálni, mint ők!