Az úgy volt, hogy Patti felhívott Brüsszelből, ahol kb. 100 nyelven EU-s szinkrontolmács. Mondta, itthon lesz karácsonykor és jó lenne találkozni. Nem tudom írtam-e már, de Patti volt a legeslegjobb barátnőm a gimiben. Kemény csajok voltunk, sokan tartottak tőlünk, és ha így utólag belegondolok, jól is tették. Ez még azokban az időkben volt, amikor nem a fenenagy „diákokjogai” demokrácia dívott, és a „kicsiket” levegőnek nézték a nagyok. Mondanom sem kell, minket azért elsősként is mindenki ismert. Igen, a negyedikesek is. Képzelj magad elé két 156 cm-es csajt, az egyik félig olasz, a másik a mediterránrumban nevelkedett. Amilyen kicsik, olyan hangosak, és idegesítőek. Csak üvöltve tudnak beszélni, és amikor épp nem kiabálnak, akkor legalább olyan hangosan vihognak. Ezek voltunk mi és azóta sem éreztük magunkat annyira jól. Gimnazista éveink "főműve" gyanánt pedig szorgos aknamunkával kirúgattuk akkori osztályfőnökünket. Mert megérdemelte. Tudom, hogy ez manapság mindennapos dolog, de akkoriban nem volt az.

Nos, Patti azóta négy gyerekes anyukává avanzsált és erősen visszafogta magát, én pedig már csak az emlékeimből élek. Na jó, nem, de azért hagy sajnáltassam magam! ;-) A látogatás tehát remek apropóul szolgált arra, hogy kicsit merenghessünk a régi szép időkön. Mert nem mindig voltunk ám kispolgárok! És ha már nosztalgiázunk, meghívtuk Ildit és Juditkát is, hiszen ők is asszisztáltak anno gimnazista ámokfutásunkhoz.

Karácsonyeste „after party-t” rendeztem. Szóltam a barátoknak, hogy 24-én, ha már megfutották a kötelező köröket a rokonoknál, de még nincs kedvük hazamenni, jöjjenek át hozzám, levezetni a fáradt gőzt. A család ugyanis időnként elég frusztráló tud lenni és így legalább helyrebillen az egyensúly. Étellel nemigen készültem, tudtam, hogy mindenki nagy zabálásból érkezik, ezért csak néhány répa és zellerszárat csináltam kéksajt mártogatóssal, felvágtam egy csokiszalámit (az zabálások ellenére elég gyorsan elfogyott…), ám az italkérdés okozott némi fejtörést. Bolti szénsavas üdítőt nem tartok otthon, a mezei szörp nem való ünnepi alkalmakra, forralt bort meg hiába csináltam volna, mert mindenki kocsival érkezett. Végül úgy döntöttem, készítek egy igazán jó, illatos puncsot. A puncs sokban hasonlít a forralt borhoz, ez is meleg ital, ebben is rengeteg a fűszer, ez is édes, de bázisát nem a bor, hanem a tea és a rum adja. Az enyémbe is került rum, igaz nem túl sok, és alkoholtartalmának a jó része főzés közben amúgy is elpárolgott. Reméltem, hogy fogják szeretni, ám arra, hogy a végén az úri közönség egymás csuklóját átharapva, a másik haját tépve, sikoltozva, lökdösődve verekszik majd az utolsó merőkanál italért, nos, erre nem számítottam... El is határoztam hát, hogy hagyományos újévi lencse partymon is ezt fogom felszolgálni.

Bár nem kérdezted, de azért elmondom, hogy a buli remekül sikerült és rengeteget röhögtünk. Éjjel 1 körül aztán mindenki bedobta a törölközőt András kivételével, aki mondta, hogy neki csak reggel 6-kor indul a gépe Los Angelesbe, és arra gondolt, hogy fél 4-ig igazán szórakoztathatnám. Én nem így gondoltam. Kitessékeltem, megsértődött és azóta sem jelentkezett. Hát… Azt hiszem, ha legközelebb hazalátogat, kénytelen leszek némi készétellel kiengesztelni…

Emlékszem még arra az újévi lencsepartymra, ahol az egyik barátnőm négyéves, átokrossz kölke avval szórakozott, hogy körbe-körberohangálta a karácsonyfámat vad indiánkiáltásokat hallatva, kezével, alamuszi módon az ágakat súrolva, amitől csodás díszeim jobbra- balra repültek és törtek ripityára a földön. Barátnőm a világért sem szólt volna fiacskájára, nekem pedig annyit mondott csupán a vállát vonogatva, hogy amit összetörtek, azt természetesen kifizetik. Nem értette ugyanis a lényeget. Azt, hogy az igazi karácsonyfadísz jóval több egyszerű tárgynál. Lelke van és történeteket mesél az előző évek ünnepeiről. Olyasmi, amit szeretettel és darabonként vásárolsz össze, hosszú évek alatt. Jóbarát, akit minden szezonban boldogan látsz viszont. Az igazi karácsonyfadísz ha összetörik, pótolhatatlan. Nos. A barátnőm családját a következő évben már nem hívtam meg lencsézni…

Ennek a posztnak kivételesen semmi köze a gasztronómiához, de közeleg az ünnep, szembejött a téma, és nem tudtam neki ellenállni. Bár a végtermék ezúttal kicsit sem ehető, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog!
(A posztban több galéria is van. Ezekre kattintva csomó fázisfotót meg tudsz majd nézni!)

karácsonyfák mindenhol...

Kifogásokat mindig lehet találni, hogy valaki épp miért nem akar valamit megcsinálni. Nem kivétel ez alól az ehető ajándék sem. Nekem van egy listám a leggyakrabban hallott ellenérvekről. Ha te is „anti-kreatív ajándék” vagy, keresd meg a kedvencedet, karikázd be és küldd el szerkesztőségünkbe, hagy essek egy kicsit kétségbe! ;-)

Nos:
-          Nem szeretek ehető ajándékokkal pepecselni, mert utálok sütni.
-          Elegem van abból, hogy azt mondod valamiről, 15 perc alatt megvan, amikor én igenis mindig órákat tökölök vele. 
-          Nem akarom összepiszkítani a konyhát, mert a takarítás a rémálmom!
-          Tudod, hogy semmi kézügyességem!
-          Minek BÁRMIT házilag készíteni, amikor ezeket a dolgokat meg lehet kapni boltban is?!
-          Két gyerek mellett még hajat mosni sincs időm!
-          Én úgysem tudnám olyan szépen megcsinálni, mint te!
-          Dekorálgasson a franc!

Nu. Én nem értek egyet velük. Szerintem semmi sem kedvesebb, személyesebb, és van tele jobban szeretettel, mint egy általad készített ajándék. A boltban vásárolt tárgyakban sosincs benne úgy a szíved-lelked, mint valamiben, amit a két kis kezeddel csináltál. Emellett ha kicsit körbenézel a neten, rengeteg egyszerű, de mutatós csomagolási ötletet találsz, így ajándékod simán jobban fog kinézni, mint bármi, amit egy cukrászdában vettél készen!

Az az igazság, hogy kedvenc barátnőim gyerekei általában engem szeretnek a legjobban a „mama haverjai” közül. Kihúzhatnám magam büszkén, mondhatnám, hogy ez azért van, mert született ősanya vagyok, de ha őszintén és mélyen magamba nézek, egyáltalán nem erről van szó! Inkább az a helyzet, hogy pont olyan infantilis vagyok, amilyen egy tizenéves, és ez az én koromban már nem biztos, hogy akkora nagy dicsőség... Ráadásul soha eszembe sem jut zavartatni magam a gyerektársaságtól, ha adott barátnőnek „felnőtt sztorit” mesélek, pikáns részletekkel, kendőzetlenül. Ennek a csemeték rendszerint sokkal jobban örülnek, mint tiszteletreméltó szüleik. A barátnőim, ha épp a gyerekeikkel ülnek az autóban, amikor hívom őket, rendszerint úgy veszik fel a telefont, hogy még mielőtt bármit mondhatnék, elordítják magukat: „Ki vagy hangosííííítvaaaa!!!”. Már csak a miheztartás végett. Nos, Fannika, Anett barátnőm elbűvölő lánya, akitől már írtam a muhammara és a brownie posztjaimban rengeteg mindent hallott tőlem az elmúlt években, amit talán nem kellett volna, de tény, hogy emiatt, vagy ettől függetlenül, nagyon jóban vagyunk. Olyannyira, hogy néha együtt sütünk. Általában gyerekeknek való dolgokat. Értsd olyasmit, ami úgy tele van cukorral, hogy csak a 15 év alattiakat teszi boldoggá, őket viszont nagyon.

Imádom a sóletet, mégis viszonylag ritkán eszem, és ennek két oka van. Egyrészt élénken él emlékeimben az a régmúlt szombati ebéd…

...Amikor meghívtak sóletezni, kéróra. Vendéglátóm ugyanis erről a fogásáról volt híres. Nos, az ebéd eleje úgy telt, mint az ilyen bulikon általában. Beszélgettünk, eszegettünk és közben remekül éreztük magunkat. Az étel tökéletes volt. Amikor túlestünk a desszerten, a háziasszony elvonult a konyhába. Én vele tartottam, azt gondoltam így illik, a család többi tagja pedig benn maradt az ebédlőben emészteni a könnyűnek semmiképp nem mondható menüt. Nagyjából 15 perce mosogattunk, amikor feltűnt, mekkora nagy a csönd a másik szobában. Kimentem megnézni mi a helyzet, és a következő kép tárult elém: A székeken ott ült a család maradéka, összesen hat ember mozdulatlanul, csukott szemmel, kissé nyitott szájjal, oldalra billenő fejekkel. Nem csak néhányan, mindenki. Ezek bizony kivétel nélkül elaludtak!!!

…Most azt hiszed túlzok, pedig nem.

Lassan tiszta szappanopera kezd lenni ez a blog, de nem tehetek róla, "love is all around", úgyhogy következzék ismét egy szerelmi történet. Ezúttal nem az enyém, ám ha szorgalmasan olvasol, előbb utóbb ne izgulj, úgyis kikötsz az evésnél!

Szóval az úgy volt, hogy jó pár évvel ezelőtt az én drága Nelli barátnőmmel kiugrottunk az Etyeki Borfesztiválra, mert egy kis bulizás mindenkinek jár. A haverok amúgy is imádnak velem mulatni járni, hiszen alkoholintoleranciám miatt sosem iszom, így a hazaút meg van oldva, taxira sem kell várni, ráadásul a transzfer ingyen van. Nos, Nelli több stampedli pálinkával indított valami VIP sátorban, majd jöttek a pohár borok és mikor már nagyon vidám volt a hangulat, meg is indultunk. Egy ideje jöttünk-mentünk a standok között, amikor észrevett egy fiút a messzi távolban. Bámulta egy darabig, majd kijelentette, hogy neki bizony tetszik. Igaz, ő volt az ittas én meg a józan, de még így sem volt elég bátor ahhoz, hogy megszólítsa, inkább sóvárgott tisztes távolból. Én azonban a megoldások embere vagyok, ezért inkább rövidre zárva a tökölődést, fogtam magam és odamentem az illető fiatalemberhez. Ahogy mellé értem kiderült, hogy körülbelül a derekáig érek, de szerencsére nem vagyok az az ijedős fajta. Szia! - mondtam az óriásnak, kitekert nyakkal, fölfele bámulva.- Az a lány ott a barátnőm. Nellinek hívják. Tetszel neki. Menj oda hozzá, beszélgess vele, de bánj ám vele szépen, mert különben velem gyűlik meg a bajod!

Úgy tűnik igazán félelmetes lehettem, ahogy mind a 157 centim teljes birtokában kiadtam a parancsot a hozzám képest valóban „meglehetős” Ádámnak, mert végül csak odament Nellihez, tanácsomat megfogadva szépen bánt vele, majd nem sokkal később elvette feleségül, és azóta már van egy fészekalja gyerekük is. Imádom a hepiendet, na!!!

nnnnna, szerintetek a három szorgalmas fiú közül melyik lehet Ádám? ;-)

Ez megint egy romantikus történet lesz, tudom, hogy imádjátok az ilyet! Sok-sok éve, még zsenge huszonévesként, egy meleg nyári vasárnap délben a Remíz étterem kerthelységében ebédelgettünk az egész famíliával, mert akkoriban az nagyon menő dolognak számított. Egyszer csak feltűnt, hogy egy távoli asztalnál csomó helyes fiú beszélget. A dolog különösen azért volt furcsa, mert akkori legnagyobb sajnálatomra a Remíz sokkal inkább volt családi étterem, mint jóképű, trendi fiatalok találkozópontja. Ismerősök azonban mindig akadtak, és ki ne imádná a smúsz-partykat, így örömmel ültem át a szomszédos asztalhoz, hogy beköszönjek Eszternek és kedves családjának.

Közben az ő figyelmét is felhívtam a távoli asztalnál ülő „félistenekre”. Mondtam, nézze csak meg a saját szemével. Nahát!- mondta Eszter a tucat fiatalembert bámulva- Hiszen az ott a Laci! Én a magam részéről csak egy tucat "helyes fiú"-t láttam. Nem mondom, messziről így együtt, huszonéves lányoknak igazán lenyűgöző volt látvány! Aztán Eszter hirtelen, alamuszin annyit mondott az apukájának elnyújtott, már-már unott hangon: Apaaaa, fiiiigyeeeelj, tetszik neki a Lacíííí! Mint kiderült, ominózus "Lacit" a Kedves Apuka is jól ismerte. Én persze azonnal elkezdtem magyarázkodni, méghozzá dadogva, hogy nem is, azt se tudom, a sok közül melyik az a Laci és én csak általánosságban tettem rájuk megjegyzést és különben is, meg úgy egyáltalán, tekintsünk ettől a témától el.

…Ám akkor már nem volt megállás. Eszter tekintélyt parancsoló papája felállt, elbandukolt a "helyes fiúk" asztalához, vállon ragadta a mondat közepén tartó, kissé csodálkozó Lacit, majd odavonszolta hozzánk. Én eközben lefagyva, szégyenkezve, céklavörösen bámultam a cipőm orrát. Laci nemigen értette a helyzetet, mígnem Eszter papája elém lökdösgette, és annyit nem mondott neki, mint lókupec a vásárban: Na, Lacikám! Mutasd szépen a fogaidat!

A napokban kaptam egy kis lazacot és miközben azon morfondíroztam, mit is csináljak belőle, ami kevéssé elcsépelt, eszembe jutottak két évvel ezelőtti kalandjaim a Mikulás Igazi Hazájából, Lappföldről. Mert ott bizony sok lazac fogy! Hogy szerinted nincs is Mikulás??? Nos, ezt harmincasként én is így gondoltam, egészen addig, amíg a saját szememmel meg nem győződtem az ellenkezőjéről.

MONDOM én, hogy létezik!!! ;-)

Az úgy volt, hogy felkértek, csináljak valami izgalmasat az Édes Napok gasztroszínpadán. Persze első körben, tipikus nőként fogalmam sem volt arról, mit szeretnék készíteni, ám azt, hogy mit nem, azonnal tudtam! Nem akartam se macaront, se cupcake-et, se marcipán formatortát, mert ilyenkor mindig mindenki ezekkel villog. A közelgő Mindenszentek miatt azonban nem tudtam a sütőtök gondolatának ellenállni. Klasszikus sütőtökpitében megint csak nem gondolkodhattam, mert azt ugye bárki tud, ezért úgy döntöttem, csinálok „félelmetes”, de annál finomabb sütőtök mousse-t, krémsajt „kísértetekkel”.

A buli remekül sikerült, a műsorvezető még az anyukámat is felhívta a színpadra segíteni. Nem, nem tudta, hogy ő az anyukám, később annyit mondott csupán, hogy „olyan szimpatikus volt és olyan szépen nézett rád”! Naná, mondtam én, hogy szépen nézett! Szerinted egy anyuka mégis hogy néz, amikor a „gyerek” ott van a színpadon? :-))))