Mióta szajkózom neked, hogy szerezz be egy fagylaltgépet! Nem egy összeg, 12-15.000 Ft-ért már kapsz és onnantól, hogy házilag csinálod a jeges desszertet, a minimagnumokhoz és egyéb műanyag szörnyűségekhez szokott szervezetednek olyan, már-már dekadens élményben lesz része, melynek létezéséről azelőtt álmodni sem mertél! Ha pedig megvetted a „legújabb családtagot”, (az enyém rózsaszín, csak mondom…) rendeld meg David Lebovitz "The perfect scoop" című könyvét, így nagyjából mindened megvan a tökéletes fagylalt elkészítéséhez. Jégkrémet csinálni nem egy ördöngösség, sőt, 15 perc aktív időre lesz szükséged és utána némi türelemre, hiszen fagyni semmi sem fagy meg pikk-pakk. Ha az egyszerűbb ízeket szereted, nézd meg a sáfrányos madártejfagylalt vagy a csokoládéfagylalt posztjaimat. Most azonban eggyel szofisztikáltabbra vettem a figurát, kecskesajtos-meggyes változatot készítettem. Erre vágytam ugyanis, méghozzá erősen, és ha egy nő vágyik valamire, azt meg kell kapnia. A kecskesajt karakteres íze csodásan harmonizál a meggy édes-savasságával. Majd meglátod.

Szóval az úgy volt, hogy Szonja megígérte, jön segíteni, elkészíteni a desszertet. Persze amikor megtudta, hogy a fagylalt az összerakás után csak hosszú órákkal lesz fogyasztható azonnal visszakozott és közölte, ő inkább enni akarna, pepecseljek egyedül, majd felugrik másnap, kóstolni. Nos igen, a barátoknak nincs párja.

Nem tudom, fotóztál-e már nyári melegben, szemerkélő esőben, sötétedéskor (mert a drága barátnő órákat késett…) fagylaltot, de annyit elmondok, nem egy hálás feladat. Olyannyira nem, hogy egy ponton a fagylalt placcs, kiesett a tölcsérből, és a földön landolt. - Kár azért a fagylaltért!- mondta Szonjácska. Aztán azt, hogy „de nálad úgyis tisztaság van, nincs ennek semmi baja, megeszem a földről!”. …Hát így. És a végén még valami fotó is készült.

Ez az a poszt, amire az anyukák annyit fognak mondani, „lárifári”! Én azonban csak gyakorló nagynéni vagyok, így nem minden akadályt veszek zökkenőmentesen.

Az úgy volt, hogy Emmácska dicsérettel végezte a második osztályt és ezt megünnepelendő rumos-meggyes brwonie-t rendelt. Már előre örültem annak, milyen jó is lesz kettesben sütögetni. A kettesbenből persze nem lett semmi, mert amint megneszelte az Ötéves mire készülünk, rögtön kijelentette, hülye lesz kimaradni a buliból. Nos, megjöttek. Először kitalálták, hogy csináljak nekik karkötőt. Ehhez segítségül szétdobálták az összes hímzőfonalamat. Csak hogy értsd, RENGETEG hímzőfonalam van. Ezután nekiálltunk sütni, és naná, hogy azt a részt élvezték a legjobban, amikor por alapú hozzávalókat kellett az egyik dobozból a másik tálba kanalazni, a kakaó és liszt nagyját a földre szórva. Amikor már bokáig álltunk a lisztporos kakaóban, dinnyét kértek, de az Ötéves lusta volt kimenni a fürdőszobába kezet mosni, így inkább a selyem díszpárnáimba törölgette a koszos kis praclijait. Két-két szelet elfogyasztott dinnye után szóltak, ők éhesek, hol a vacsora.
- Mit kértek?- kérdeztem tőlük.
- Melegszendvicset! - mondta az Ötéves.
- Fúj, utálom!- jelentette ki Emmácska.
- Akkor szilvás gombócot!- kontrázott az Ötéves, akinek jeleztem, hogy egészen biztos lehet abban, brownie előtt nem kap szilvás gombócot, de kérhetnek bármit, annyi a kikötésem, egyféle legyen.

…Végül kiegyeztünk egy sonkás pizzában. Megcsináltam, (éhes vagyok, mikor lesz már kész?) és amikor végre eléjük raktam, mind a ketten haraptak belőle pontosan kétszer, majd megkérdezték, mikor ehetnek végre brownie-t. Benyomtak fél tepsinyit, aztán egy jól irányzott huppanással leugrottak a kanapéról és a ruhájukon összegyűlt nem kevés pizza és brownie morzsát elegáns mozdulattal a szőnyegre seperve-taposva hangosan csörtetve távoztak.

…Amint magamra maradtam, felporszívóztam, felmostam és közben erősen sajnáltam, hogy nem iszom, mert úgy éreztem, egy feles most nagyon jó lesne…

A minap az Etyeki Pikniken jártam néhány haverommal. 35 fok volt, úgy éreztem menten elpusztulok a hőségtől és semmit nem szerettem volna jobban, mint egy naaaaagy pohár bodza ízű jégkását. Ehhez képest a piknik hozta a szokásos fesztiválozó repertoárt töki pompossal, babgulyással, zsíros kenyérrel (fehérkenyér, naná!), sült kolbásszal és rétessel. SEHOL EGY ROHADT SALÁTA, SEHOL EGY GRILLEZETT SZÁRNYAS!

A hisztimet a barátok avval tompították, hogy „ezt szereti a magyar”. Azt is mondták, hogy amit én fogyasztok, az egy átlagember számára nem étel, hanem nyúltáp. Nos, csak szólok. ÉN is magyar vagyok, sőt a fogyókúrázó férfibarátok tucatjai is, nem beszélve a paleózó-smaleózó, lúgosító, hatutánnemevő, seglutén, secukor ismerősökről. ŐK, MI igenis szeretnénk, ha lenne valahol egy rendes salátás stand!!! NEM AKARUNK 50 FOKBAN TÓCSNIT ENNI!!! Nekem SENKI ne mondja, hogy ilyen szörnyű melegben jólesik a babgulyás! Azt se, hogy a zsíros-tejfölös ételeket nyár derekán nem jobb könnyű, citrus-öntetes saláta főételekre cserélni!

Dühömben hazacsörtettem, előkaptam némi zöldséget és sajtot, hogy nagy pufogva összedobjak egy kuszkusz salátát.

Kistücsök rakottkrumpli. Szép, nem? :-)

Van, aki egész évben a karácsonyt várja. Van, aki a szokásos nyaralást. Van, aki a születésnapját. Na jó. Azt csak a 30 alattiak, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy minden évben eljön az „ÉN néhány napom” is, a Budai Gourmet fesztivál képében. Írtam róla tavaly, akkor ilyen volt, és ha véletlenül érdekelne a tavalyelőtti, az meg ilyen. Ezen a pár napon kivonul a budai Millenárisra majdnem az összes étterem és cukrászda, „aki számít”, így körbe lehet őket járni és kóstolgatni. Csak szólok, hogy a kóstolás sunyi dolog, ugyanis az ember azt hiszi, hogy ici-pici falatkákat evett, de azért sok kis adagocska meglehetősen sokra megy, úgyhogy az első este végén én leginkább úgy éreztem magam, akár a Farkas, amikor Piroska már jól belevarrta a köveket a hasába. Pedig én csak csipegettem… De tényleg...

A Gourmet persze jóval többről szól a nettó zabálásnál, hiszen ilyenkor az ember összefut az összes gasztro-ismerőssel és haverral, hogy megbeszéljék mi történt mostanság. Közben pedig "illik" mindenkivel „enni egy kört” aztán az ember csodálkozik, hogy mitől van úgy tele.

Nos, az idei Gourmet Fesztivál témája a rakott krumpli, így szinte minden standon találsz klasszikus vagy újragondolt változatokat. Ha nem vagy krumplis, akkor is lesz miből válogatnod. Biztonsági játékos lévén én már jó előre megnéztem, sőt KI IS NYOMTATTAM az éttermek menülistáját (te is meg tudod nézni ide kattintva…), pedig esküszöm, nem vagyok svájci, így célirányosan haladtam és kóstoltam. "Szerencsére" maradt ötletem a többi napra is. A hétvége egy részét ugyanis tervezem itt tölteni. Nem fogok hazudni. Nem ez a legolcsóbb fesztivál az országban. De akit érdekel a minőségi gasztronómia, egészen biztosan jól fog itt szórakozni.

...És akkor jöjjenek a képek. Melyek ezúttal többet mondanak minden szónál.

Ha tetszett a poszt, ide kattintva kövesd  Házisáfrány kalandjait a facebookon is!

Viszonylag ritkán sütök bő olajban. Bár általában az ellenkezőjét hirdetem, valójában az az igazság, hogy két sor csokoládé elmajszolása között igyekszem könnyű ételeket készíteni. Bő olajban sajnos inkább finom dolgokat lehet csinálni, mint egészségeseket, ha érted mire gondolok, a lájotos étel meg a finom étel általában nem ugyan az. Aztán ott van a használt olaj kérdése. Mert mi a francot csináljon avval az ember? Te például? Te mit csinálsz vele??? Én ugyanis, ha nagy ritkán veszek egy üveg napraforgó olajat, hogy abban sütögessek, tanácstalanul téblábolok a maradékkal. A lefolyóba mégsem önthetem, mert eldugul, meg mit tudom én. Ilyenkor szoktam a leggázosabb, legszánalmasabb „illúzió megoldáshoz” folyamodni: fogom a szajrét, szépen beleöntöm egy befőttesüvegbe, rácsavarom a tetőt jó szorosan ééééés… Kidobom a szemétbe!
… Mentségemre legyen mondva, hogy közben masszív lelkiismeret furdalásom van! Bezzeg a mama, aki nálam ezerszer környezettudatosabb, és aki nálam sokkal gyakrabban ránt csirkét, ő persze gyűjti szorgalmasan a maradék olajat egy kiszuperált ásványvizes PET palackba, hogy azután a papa elvigye a MOL kúthoz ahol átveszik és még örülnek is neki. Te ezt tudtad? Ja, ráadásul most nyerni is lehet a leadott használt olajjal. Csak szólok. Ne dobd ki. Tényleg.

A nem túl hosszú párbeszéd így nézett ki:

Én: - Andikám, ha megcsinálom azt az eper mousse-t, megeszed?
Andi: - Te hülye vagy?! Hát hogy a francba ne?!

…Aztán ember, Isten végez alapon a mousse mégis csak anyukámnál landolt, mert Andi pont a készítés napján kapott el valami rettenetes gyomorvírust, így kénytelen volt főtt krumplival vigasztalódni. Mama pedig megette az eperhabot. Végül is anyák napja volt, így tulajdonképp amúgy is neki járt volna.

Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon unom a szokásos húsvéti menüt. Nálunk ugyanis amióta az eszemet tudom, mindig ugyan az van. Sonka, zöldségek, főtt tojás, bableves a sonkaléből és valamilyen kalács. Félre ne érts. Nincs nagy bajom a „valamilyen kaláccsal”, de annyira jó lenne, ha az az ominózus „valamilyen” nem lenne mindig tök ugyan olyan, ezért én egy ideje igyekszem újítani a szokásos kelt tésztán. Két éve tsourekit, görög húsvéti kalácsot csináltam, tavaly meg tahinivel töltöttem a vajas péksüteményt, egy török recept nyomán. Ebben az évben az a szokásosnál is édesebbre vettem a figurát, így ez a változat egész biztos nem fog menni a sonka mellé, de olyan finom, hogy sírni fogsz. Ezt az egyet mondjuk megígérhetem.

A férfiak úgy képzelik a lánybulikat, hogy azokon csomó lehengerlő szőkeség viháncol, hiányos ruhában egy óriási, habos fürdőkádban, kezükben párna és avval csatároznak. Esetleg hasonló felállásban mossák az autót, valami jó drágát, szintén hab, szintén viháncolás, rövid pólócska, a ruházat és a haj vizes, stb.

…Nos, elárulom, a valóságban ez egyáltalán nem így van.

Fogadjunk, hogy hetekig el tudnálak tartani salátákon úgy, hogy ne und meg! Igen, akkor is, ha pasi vagy! Ja, hogy a fogyókúra faktor???... Nos, az más kérdés, mert csomószor mondtam már, hogy mestere vagyok az olyan fogásoknak, amik fogyókúrásnak tűnnek ugyan, valójában azonban nem fogsz tőlük leadni egy dekát se. Na, jó. Legalább finomak és egészségesek. Az is valami.

Nos most, hogy hetek óta esik és köd van, úgy éreztem, legalább a tányéromba varázsolhatnék egy kis színt, ízt és szenvedélyt, úgyhogy összedobtam egy bulgúr salátát, vadító chermoula öntettel. Régebben már posztoltam tabulét a saláta fronton, és piláfot is, ami meleg fogás, mert bulgúrból sok mindent lehet csinálni, azt is nagyon bírom, de most éhes voltam, így valami kiadósabbra vágytam. Édesem barátnőm szerint amúgy is mestere vagyok a „mindent bele” salátáknak. Nem is tagadom, én igenis szeretem, ha van az ételben tartalom, nem vagyunk mi nyulak. Míg a tabulé esetében a bulgúr csak mellékes kiegészítője a kompozíciónak, a mostani verzió esetében az étel gerincét adja.

Tél van, rühellem! Ezekben a hónapokban nem vagyok túl interaktív, így szinte biztos, hogy bárhol vagyok, bármilyen céllal, a következő pozitúrában találsz rám: Gubbasztok egy fotelban jó pár vastag pulóverbe burkolózva, bánatos fejjel, egy elképzelhetetlenül meleg pokróc alatt, vacogva-, dideregve. Szemem alatt az olimpiai ötkarika. Jeges ujjaim non-stop egy bögre forró valamibe kapaszkodnak kétségbeesetten, akár a fuldokló a szalmaszálba. Időről-időre (naponta többször) rápillantok a naptárra, és számolgatom, hányat kell még aludni tavaszig. Szerencsére most már nem nagyon sokat.

Nos, amikor fázom, nemigen érdekel, vendégeim mit ennének, önző módon azt csinálom nekik, amire én vágyom. Zömében levest. Forrót és laktatót.

Szóval az úgy volt, hogy Roni, aki néhány hónapja lekérózott a Balatonra jelezte, bár vidéki lánnyá avanzsált, ez nem jelenti azt, hogy kivonta magát a forgalomból. Feljönne hát hozzám, és akkor már hívjuk el Andit és Timit is. - Ok- mondtam én, csinálok levest. - Nem lehetne valami mást?- kérdezte Roni. Ebédre is azt ettem... - Nem. - volt a határozott válasz a „szuperhiper” házigazdától, akinek elviekben a vendég boldogsága a legfontosabb.