Szóval ott tartottunk, hogy Randifőztem. És meglehetősen döcögősen indult. Mert a Megbízóm azt mondta, valami könnyűt szeretne, ami gyorsan megvan. Csináljunk csirkesültet!- indítványoztam, ám közölte, hogy szerinte az snassz. Legyen akkor pasta.- reagáltam, de a lány sértetten kijelentette, tésztát ő is tud főzni. Próbáltam magyarázni, hogy olyan étel nincs, amit úgy hívnak „a tészta”, simán lehet, hogy én egy másmilyen tésztát főznék, ám ő elvetette az ötletet. Aztán mondtam, hogy legyen lazac spárgával, de a válasz az volt, hogy a lazacot az Illető Lovag, a spárgát meg ő utálja. Ajánlottam egy borjút, de kiderült, hogy a piacig nem szeretne elmenni, sertés meg marha pedig szóba sem jöhet, hiszen este azt azért mégse. Ekkor úgy éreztem a kör bezárult, és kifogytam az ötletekből.
Egy egész napnyi gondolkodás után végül Megbízóm arra a következtetésre jutott, hogy ok, jól van, lehet pasta. De legyen nagyon gyors ám! Hm... Ekkor döntöttünk úgy, összedobunk egy „carbonara classic-ot”, mert ott nem is igazán kell főzni semmit. Most tényleg: erre kellettem én?!?!?!
Jó, jó, tudom, hogy a pikáns részletekre vagytok kíváncsiak, mindjárt rátérek arra is, ok? Szóval beállított az Illető Fiatalember és végignézte ahogy főzünk, majd türelmesen azt is, ahogy fotózunk. Végül Randiék kértek, hogy maradjak ott vacsorára, de valahogy furán éreztem volna magam attól, hogy kívülállóként figyelem „hogy szövődik a románc a fiatalok között”, így inkább leléptem. Rájuk parancsoltam viszont, hogy kezdjenek enni, de ízibe, mert a carbonara csak melegen jó és miközben falatoztak, nagy dirr-durral pakolgattam a fotóskellékeket, mert sokan vannak és nagyok. Na, ettől meg ők érezték furán magukat, mert egyik sem kastélytulajdonos, aki megszokta, hogy a cselédség sertepertél, miközben ő eszik. Így legalább egálba kerültünk zavarilag. Az este folytatásáról csak annyit tudok, hogy az epres mascarpone krémbe (mert lett pikk-pakk desszert is!) túl sok himalája sót tettem (nagy szemű volt az a disznó, és amíg nem olvadt fel teljesen még szuper volt a krém íze, igenis, csak aztán sajnos hagytuk állni, hogy összeérjen és össze is ért a fene vigye el...) így, mint ahogy azt másnap megtudtam, lett egy nem épp kellemesen sós utóíze a desszertnek. Jó, jó, szoktam néha én is elszámolni.