A múlt héten „bizniszfőztem”. A képen láthatod is a menüsort. Mármint a leírását. Emese mesélte ugyanis, hogy a munkatársaival rendszeresen összeülnek dumálni a cég dolgairól valami jó étterembe, de ott általában akkora a hangzavar, hogy sosem olyan eredményes a megbeszélés, mint szeretnék. Az egyik srác ezért kitalálta, hogy legyen az aktuális „míting” nála. Emese, aki pedig szereti a jó dolgokat, ettől „cateringwise” megijedt kissé. Azt mondta, már látta maga előtt a másodosztályú, házhoz szállított sushikat, amik a vacsora alapját képezik majd, és a helyzetet megmentendő feldobta az ötletet a Házisáfrányról. Nem lenne-e jobb, ha többnapos rizs és „C” kategóriás hal helyett eljönne inkább ő privát séfkedni? És lőn.

Hétvége volt, pont egy olyan szombat, amikor végig kellemetlenül esett az eső, előző este pedig nagyon későn feküdtem le. No persze lúzer módon nem azért, mert végigbuliztam volna az éjszakát, hanem mert Anti, a Grillguru és Sera, a séf haverom kicsábítottak Bécsbe a Weber Grillakadémiára, hogy megnézzük, miként sütögetnek a szomszédok. Megnéztük. Úgy, mint mi.

Anti nyugodt srác, így az utat 90 km/h-s átlagsebességgel tettük meg mind a két irányba. Általában nem ehhez a tempóhoz vagyok szokva. Végül 11 körül értünk haza, és utána még órákig szóval tartottam Serát, aki egy következő napi főzős bulira készült elő. Ez remek alkalom volt, hogy összevesszünk azon, miként kell humuszt csinálni. Mert az én receptem a tökéletes. Természetesen.

Néhány napja felugrott hozzám enni Éva. Becsöngetett a kapun, de az ajtón érthetetlen okokból csak hosszú percek múlva jelent meg. Ahogy jött fel a lépcsőn, láttam, hogy kombinépántos nyári ruha van rajta, ami a fenekét csak úgy „tessék- lássék” takarja. Hol voltál ilyen sokáig?- kérdeztem. A kapun már percekkel ezelőtt becsöngettél! - Lakatoltam a bringám - mondta ő. Ránéztem hosszú, vékony combjaira és miközben átfutott az agyamon, hogy nekem ilyenem még akkor sem volt, amikor 45 kg-ot nyomtam, döbbenten megkérdeztem: - Te ebben a ruhában bringázol???!!! - Naná!- felelte Éva. - Hát- mondtam én a bosszantóan tökéletes combokat bámulva- Igazad van! Mindenki olyan módszerekkel fog férjet, amilyenekkel tud. Tulajdonképpen ez is célravezetőnek látszik.

Az úgy szokott lenni, hogy az ember először híres lesz, utána pedig elkezd jótékonykodni. Nos, én fordítva csináltam. Híres egyáltalán nem vagyok, de Alika mondta, hogy a francia iskolában, a gyerekek évzáró ünnepségén jótékonysági grillsütögetés lesz 600 főre és ott lesz Zsolt, a séf haverom is, nincs-e kedvem segíteni neki. Naná, hogy volt! Ahogy azt előre sejtettem, remek mulatság kerekedett a dologból! A rendezvény óta napok teltek el, így talán érdemes lenne azt is megkérdeztem Alikától, mégis milyen célból jótékonykodtam. Már csak a miheztartás végett...

Én mondom, nincs jobb, mint a család! A múltkor mielőtt nekiálltam volna főzni, megkérdeztem az öcsémet, hogy ő is fog-e kérni saksukát, mert akkor annyit csinálok.
- Mi az a saksuka?- kérdezte.
- Közel-keleti lecsó-szerűség római köménnyel, tojással, csilivel és sok-sok paradicsommal. – feleltem én.
- Minek csinálsz ilyen vackot, (nem ezt a szót használta, hanem valami sokkal rondábbat) amikor a magyar verzió úgy jó, ahogy van?

Most komolyan! Érdemes ezeknek bármit is???!!!

Úgy volt, hogy Nórival, a Másik Nagynénivel töltöttem a délutánt gyerekvigyázás okán és miután ő nem eszik húst, valami zöldségesben kellett gondolkodnom. Nóri vallja, hogy az állatok a legjobb barátaink, így fogyasztásuk bűn. „Állatok” kategóriába tartozik nála a plüss változat is és ebből a szempontból nagy mázlija van lévén, plüssállatot viszonylag kevesen esznek. A szigorúan vegetáriánus étrend alól csak komoly krízishelyzetben bújik ki. Élénken emlékszem például arra a napra, amikor valami szívzűrből kifolyólag ott szipogott a tv előtt kezében egy csomag lefóliázott kolbásszal, ahogy azt más lány tenné a bonbonnal és hüppögve tömte magába egyik karikát a másik után. Most azonban gyönyörű nyári délutánt fogtunk ki, így nem volt hús, viszont Nóri segített főzni is, és ami szokásosan a legfontosabb, tartani a derítőlapot.

Ha hiszitek, ha nem, én bizony 15,000 Ft-ot fizettem azért, hogy megtanítsanak vágni! Ennyibe kerül ugyanis egy átlagóra abban a főzőiskolában, ahova járni szoktam. A vágási technikák kurzuson elmondták, hogy kell szabályosan tartani a kést, merre kell tenni az ujjainkat, hogy ne képezzék az készülő étel szerves részét és mit kell azért tenni, hogy a végeredmény szabályos és csinosan geometrikus legyen. Tény, hogy egy jobb sorsra érdemes fiatalember, még így is belevágott az első 10 percben a saját kezébe annyira, hogy a fennmaradó 165-öt agyonfáslizva és ráadásul még egy szilikon gumikesztyűben töltve csak bámult minket és azt mondogatta: miért pont most, miért pont most?...

Az órán zöldségeket aprítottunk különböző méretűre, mindenki kapott 1-1 kisebb darabot, amit precízen különböző szabályos formákra kellett vágni és ment is a dolog szép lassan. Igen ám, de azt senki nem mondta nekem, hogy mekkora meló ezeket a technikákat adaptálni, amikor egy kisebb dombnyi zöldfélét kellene miszlikbe aprítani és ráadásul záros határidőn belül!

Néha mennek a dolgok csak úgy pikk-pakk, ám ez a mostani sütés rossz csillagzat alatt kezdődött. Az úgy volt, hogy valamit akartunk csinálni Judittal a kellemetlenül hűvös és esős vasárnap délutánon. Ajánlottam, hogy süssünk baklavát, de Judit megfúrta mondván, hogy neki az túl édes, ezért végül kiegyeztünk egy amerikai meggyes pitében. Leírtam neki előre a nem túl komplikált hozzávalókat és ő mondta, nyugodjak meg, van otthon minden. Gyorsan kellett volna dolgozni, úgy terveztem ugyanis, hogy a végeredményt még természetes fénynél fotóznám.

Nos. Először kiderült, hogy van liszt, tökre van liszt. Korpás liszt, tönköly liszt, rozsliszt csupa olyasmi, amit nem szeretek, és nem érdekel az se, hogy egészséges. Süteményt akarok sütni, az pedig legyen jó, ebben az esetben tojok én az élettani hatásokra! Autóba be, kisközértbe el. Kisközért zárva. Autóba be, nagyközértbe el, süteményliszt megvesz. Addigra Judit befejezte a meggymagozást. A receptbe kellett a gyümölcshöz 3 evőkanál keményítő. Meg is találtam a kamrában a kis üveget, amiben kb. pont annyi volt. Ráöntöttem a félig már beízesített meggyre, de valahogy furcsa volt az állaga, így megkóstoltam és még szerencse, ugyanis kiderült, hogy nem keményítő, hanem szódabikarbóna. Hát, bekevert meggyes töltelék szűrőbe be, víz alá le, alapos mosás, közben értékes meggylé elvesztése. Autóba be, nagyközértbe el, keményítő megvesz. Aztán beállítottam a fotózáshoz mindent a pitén kívül, kitettem a kertbe az asztalt a csodás délutáni fények végett, majd bementem folytatni a sütést. Naná, hogy ezután szinte azonnal elkezdett ömleni az eső, és mondanom sem kell, az összes kellék agyonázott.

Ennyi balszerencse után én lepődtem meg a legjobban, hogy a meggyes pie tökéletes lett!

Megint zsugapartin voltam. A legutóbbin vörösborban brézingeltem csirkecombokat polentával, talán még emlékszel rá. Ezúttal azonban fellázadtam és kijelentettem, némi pihenés nekem is jár, mindig csak én vagyok itten kihasználva, kéremszépen! Így aztán csak a levest vállaltam be. A buli „kemény magja” Judit, Éva és Péter Úr, hozzájuk szokott csapódni ez-az. Úgy van általában, hogy előbb jóllakunk, - ez a tevékenység nyugtatja az idegeket,- a zsugázás pedig csak utána jön. Nem lóvéban játszunk, de motiváció azért így is akad. Péter Úr ugyanis az a játékos, aki nyugdíj-közeli kora ellenére úgy viselkedik, mint egy ovis, és részéről a hozzáállás amolyan” nyanyanyanyanya, úgyis én fogok nyeeerniii!!!” stílusú, ami lássuk be, meglehetősen bosszantó. Ezért van az, hogy legtöbbször nem a nyerésre koncentrálunk, hanem arra, Péter Úr veszítsen, mert mindig a vesztes a következő házigazda, és miután ő nem tud főzni, ebben az esetben kénytelen lenne meghívni mindnyájunkat valami jó drága étterembe. Igen, igen ez lenne a cél, de valahogy sajnos mindig kibulizik magának legalább egy utolsó előtti helyet. Aztán persze valahogy mégis mindig én főzök a következő alkalommal is. Hát, ilyen kegyetlen ez az élet...

Kevés finomabb dolog van a világon az igazi, friss pestonál! Ha valaki állítja az ellenkezőjét, egészen biztos, hogy eddig csak üvegeset evett. Az ortodox pesto készítők úgy gondolják, a dolog kizárólag mozsárban verve lesz igazán finom. Aprítógép használata- vallják ők- ebben az esetben a főbűnök egyike. Hát, azon ne múljék!- gondoltam, és előkaptam a kőmozsaram, beledobtam a hozzávalókat és nekiálltam verni. És vertem és vertem... Aztán még mindig vertem és vertem... Közben meg telt-múlt az idő... A kezem lassan elkezdett fájni... Megfogadsz tőlem egy jó tanácsot? Neked, eszedbe ne jusson!!!!

Úgy volt, hogy Zsolt, a séf haverom feljött hozzám marhát brézingelni. Erről már meséltem az előző posztban. Úgy gondoltam a segítséget illene honorálni valamivel, ezért nem kevés melóval összemozsaraztam neki a fennt említett, valóban mennyei ízű krémet. Épp fotóztam, tele volt a kezem, így megkértem, a tészta részt intézze ő. Nem voltam túl éhes, úgyhogy mondtam neki, hogy csak egy kis adag spaghettit számoljon rám, gondoltam mégiscsak férfiember, az ő kis adagja nyilván akkora lesz, amennyit én egy hét alatt sem eszem meg. Ráadásul egy séfről beszélünk, aki üti-vágja a mennyiségeket. Hinnéd, hogy kettőnknek összesen azt a mini-tálkányit sikerült összehoznia, amit a fotón látsz???

Igen, jól olvasod! A tányéron látható műremeket 9 egész órán keresztül brézingeltük! Egyszer, a vörösboros csirkénél már írtam, hogy ez az a módszer, amikor a hús felszínére magas hőfokon, gyorsan pirítunk egy kérget, utána pedig alacsony hőmérsékleten, bő folyadékban sokáig főzzük. Ahogy a képen látható srácon is érezhető, a végterméket már nem csak Uri Geller tudja a puszta pillantásával darabokra szedni. Ennyire puha lesz ugyanis.

Mielőtt belekezdenék a sztoriba, azt hiszem, időszerű lenne feltennem neked a kérdést, ami már régóta foglalkoztat: Mondd, miért van az, hogy ha valami tök egyszerű, kb. 10 perc alatt összedobható ételt nyomok fel az oldalamra, akkor azonnal lájkolsz, kommentelsz, share-olsz és amikor szívok valamivel órákig akkor sokkal kevésbé??? Azt akartam ezzel mondani, hogy ugyan reagálj már valamit a marhámra, végül is fél napot vacakoltam vele! :-)

Az úgy volt, hogy jöttek a rokonok vidékről és persze sokan. Valami olyat kellett adni nekik, amit előre meg lehet csinálni és az anyám rögtön javasolt is egy vörösboros marhapörit, na de ezek a jóemberek rendszeres olvasói a Házisáfránynak, így nem égethettem magam ilyen kommersz étellel. Szóval lett a végén a vajpuha brézingelt marha. Az étel pedig co-produkcióban készült. A receptet Lajos haveromtól kaptam, aki a magyar séfek legszofisztikáltabb táborába tartozik. A húst Gál Józsinál, a Nagycsarnok „celebhentesénél” vásároltam, akit nem csak azért szeretek, mert vicces és szerintem tök jóképű, hanem mert a húsainak sincs párja. Még innen a Pasarétről is hajlandó vagyok bebumlizni miattuk a pesti oldalra, képzelheted! Közben hozzátenném, valószínű én vagyok az egyetlen ember a városban, aki lindt csokoládét visz a hentesének ajándékba. A befejezés aktusát Zsolttal, a másik séf haverommal hajtottuk végre, mert némi segítség azért kellett, nehogy már tönkretegyek 4 kg marha lapockát tapasztalatlanságom okán.

A rokonság erősen meg volt elégedve az étellel, és hál’ Istennek, én is magammal!