Az úgy volt, hogy az egyik csaj jógáról kitalálta. Hogy van ez a pasas Etyeken, aki sonkát csinál, és milyen jó lenne nekem, ha kipróbálnám. Nem a pasit, a sonkát. Fel is kerekedtünk és miután a jóga környezettudatossá teszi az embert, 6-an mentünk 3 autóval.

Etyek nincs itt a szomszédban, úgy van, hogy beérsz a faluba és mész, mész, aztán elkanyarodsz jobbra egyszercsak, majd egy idő múlva megint jobbra, haladsz egy darabig a földúton és egy ponton túl ott is van. Árpás László Sonkamester étterme. Az aprócska vendéglő a pincesoron található Kusturica-filmekbe illő környezetben. Belépsz az egyetlen szobába (mellékhelység a kert végében) és azonnal meg is pillantod. A kétajtós szekrényt. Ugyan nem ruhával van megtömve az illető bútordarab, de a hatás így is lenyűgöző. Benne lógnak ugyanis a sonkák, szalonnák és szalámik, felülről hatásvadász módon megvilágítva.

Van, amikor percek alatt kell csodát művelned. Finomat és látványosat. Már ha egy mód van rá. Mondjuk, mert nyakadon egy kisebb falkányi, az éhségtől feldühödött vendég. Mint nekem a múltkor. Az történt ugyanis, hogy voltak azok a bizonyos Tanítványok, akikről már írtam. És rengeteg idő elment. Először avval, hogy meg kellett enni az összes rágcsálnivalót, amit Vendéglátónk előkészített a főzéshez. Akkor kissé bosszús voltam - minek jóllakni a vacsora előtt,- de végül is jobb, hogy voltak ezek a falatkák, mert ugye, a gyúrás - nyújtás lassan ment, lévén, hogy Juditon kívül mindenki csak borozott, pletykált és cigizett, és mindezt ráadásul leginkább a kertben. Valamikor persze fotóznom is kellett, így mire a „főlényeg”, a tojásos tészta kész lett, „ezek” már őrjöngtek, hogy mi lesz már. Még szerencse, hogy villámpasta volt a menü, amit pikk-pakk össze tudtam dobni. Mert ha nem, tuti meglincseltek volna, és akkor most nem lennék itt. Képzeljétek csak!

Szóval van több garnélás tészta receptem is, de a marinara igazán a kedvencek közé tartozik. Egyet kérek tőled csupán: ha már úgyis rászánod magad, KÖNYÖRGÖM, ne vegyél főtt rákot hozzá, mert az eredmény paradicsomszósz lesz, fűrészpor darabokkal! Az meg ugye nem olyan finom. Neeeeeeeeeeeeem, ami már narancssárga az mind főtt, ha fagyasztott ha nem!!! Akkor is, ha az eladókisasszony állítja az ellenkezőjét! Azok a ronda szürke színű izék, no, azok a nyers rákok, az kell neked! Én kaptam méretes páncélosokat „for verigúdprájsz” a Budagyöngye halasánál. Aki még jófej is. Már ha véletlenül itt laknál, a Budai oldalon. Amikor már megvan a szajré, olvaszd fel rendesen, majd papírtörölközővel töröld szárazra és utána tényleg nagyon gyorsan süsd át. Az egész szósznak nagyjából 5 perc alatt össze kell állnia! Ez azért jó hír, mert tök komoly vacsorát tudsz az asztalra varázsolni az esti film 15 perces szünetében, és a végén egy tál finom tésztával az öledben tudhatod meg ki a gyilkos. Azért ez jobb, mint a májkrémes kenyér, nem?!

Nálam járt Eszter, aki Izraelben él, ezért tudtam, hogy nem csinálhatok neki humusz- pitát. Előtte itt élt Budapesten, így a csirkepörkölt- nokedli verzió se jöhetett szóba. Mi legyen tehát? Gondoltam kap valami egyszerű ázsiait. Már írtam, hogy nem vagyok elkötelezett híve a távol-keleti konyhának, ez alól kivételt tesz minden, amiben van kókusztej. Ebben pedig volt. Ja, és gyorsnak kellett lennem, mert nem akartam az egész estét főzéssel tölteni. Így esett a választásom a thai csirke satay-ra, földimogyoró pasztával. Ezt az ételt kétféle módon is el tudod készíteni.
1. Nekiállsz nagymenőzni és magad kevered a pácot, ízesíted a mogyorót.
2. Leugrasz a sarki fűszerboltba és megveszed a kész, zacskós satay keveréket.
Ez utóbbi egyszerűbb. Az előbbi finomabb. Mindkét út járható. Én most a bonyolultabb verziót választottam. Te csak akkor tedd, ha amúgy is használnád azt a sok fűszert és szószt, ami kell a marinádba. Ha nem, hagyd a francba, és csináld a porból. Az is tök jó. Tényleg.

Tésztát gyúrtunk. És a recept röviden így nézne ki. „Végy lisztet, tojást és néhány bazi izmos férfiembert!” Nos, a mi esetünkben ez utóbbi hiányzott. Volt is izomláz rendesen a következő napon!

Szóval az úgy volt, hogy Tanítványoknál jártam és szokásosan beleestem abba a hibába, mely szerint azt gondoltam majd mindannyian tátott szájjal figyelnek, amikor oktatom őket, de persze megint csak nem így történt. És jó lenne, ha ezt végre megszoknám. Mert mit szeretne a Tanítvány általában??? Na, mit? Tanulni? Áh, dehogy! Meginni jó sok bort vagy pezsgőt (söröző tanítványokat szigorúan nem vállalok!), ha dohányzik, elszívni egy csomó szál cigit, adott esetben nagyokat pletykálni, és elsősorban, elvégre ezért hív engem, ENNI! Hogy a cucc hogy kerül az asztalára, az általában már nem érdekli és nekem óhatatlanul meg szokott fordulni a fejemben, hogy miért nem egyszerűen főzni hívnak. Talán a lelkiismeret. Vagy valami.

Imádom az édességet, mindig is imádtam! Cukor nélkül szerintem nem élet az élet, bárki, aki máshogy gondolja, hazudik. Hmmm... Ha már itt tartunk, a szüleim is imádják. A legenda úgy tartja, és papát ismerve ez igaz is lehet, hogy amikor kicsik voltunk az öcsémmel, ha nagy ritkán kaptunk „nyugatról” csokoládét, papa rábeszélt minket, cseréljük el vele „kintről” kapott prémium édességünket némi hazai boci csokoládéra. Ezután mindennemű lelkiismeret furdalás nélkül megette a nekünk ajándékba hozott Milkát. Gondolta mi úgysem érzékeljük a különbséget és akkor így mindenki jól jár. Szóval nálunk senki sem ismer tréfát, ha a napi betevő cukoradagjáról van szó, de csokoládé ide vagy oda, ha egyetlen édességet kellene választanom az egész világon, amit a legeslegjobban szeretek, akkor én bizony a cheesecake-t azaz amerikai sajttortát választanám. Nálam az mindent visz!

Szóval ott tartottunk, hogy Randifőztem. És meglehetősen döcögősen indult. Mert a Megbízóm azt mondta, valami könnyűt szeretne, ami gyorsan megvan. Csináljunk csirkesültet!- indítványoztam, ám közölte, hogy szerinte az snassz. Legyen akkor pasta.- reagáltam, de a lány sértetten kijelentette, tésztát ő is tud főzni. Próbáltam magyarázni, hogy olyan étel nincs, amit úgy hívnak „a tészta”, simán lehet, hogy én egy másmilyen tésztát főznék, ám ő elvetette az ötletet. Aztán mondtam, hogy legyen lazac spárgával, de a válasz az volt, hogy a lazacot az Illető Lovag, a spárgát meg ő utálja. Ajánlottam egy borjút, de kiderült, hogy a piacig nem szeretne elmenni, sertés meg marha pedig szóba sem jöhet, hiszen este azt azért mégse. Ekkor úgy éreztem a kör bezárult, és kifogytam az ötletekből.

Egy egész napnyi gondolkodás után végül Megbízóm arra a következtetésre jutott, hogy ok, jól van, lehet pasta. De legyen nagyon gyors ám! Hm... Ekkor döntöttünk úgy, összedobunk egy „carbonara classic-ot”, mert ott nem is igazán kell főzni semmit. Most tényleg: erre kellettem én?!?!?!

Jó, jó, tudom, hogy a pikáns részletekre vagytok kíváncsiak, mindjárt rátérek arra is, ok? Szóval beállított az Illető Fiatalember és végignézte ahogy főzünk, majd türelmesen azt is, ahogy fotózunk. Végül Randiék kértek, hogy maradjak ott vacsorára, de valahogy furán éreztem volna magam attól, hogy kívülállóként figyelem „hogy szövődik a románc a fiatalok között”, így inkább leléptem. Rájuk parancsoltam viszont, hogy kezdjenek enni, de ízibe, mert a carbonara csak melegen jó és miközben falatoztak, nagy dirr-durral pakolgattam a fotóskellékeket, mert sokan vannak és nagyok. Na, ettől meg ők érezték furán magukat, mert egyik sem kastélytulajdonos, aki megszokta, hogy a cselédség sertepertél, miközben ő eszik. Így legalább egálba kerültünk zavarilag. Az este folytatásáról csak annyit tudok, hogy az epres mascarpone krémbe (mert lett pikk-pakk desszert is!) túl sok himalája sót tettem (nagy szemű volt az a disznó, és amíg nem olvadt fel teljesen még szuper volt a krém íze, igenis, csak aztán sajnos hagytuk állni, hogy összeérjen és össze is ért a fene vigye el...) így, mint ahogy azt másnap megtudtam, lett egy nem épp kellemesen sós utóíze a desszertnek. Jó, jó, szoktam néha én is elszámolni.

Képzeljétek, tegnap este Randifőztem!

Na, mit szóltok?! A Randifőzés eredetileg úgy nézne ki, hogy naaaagy titokban felosonok a megrendelőhöz, megfőzök helyette, lelépek, ő pedig azt füllenti, hogy a menüsor a saját kreációja, a másik fél pedig ettől lemegy hídba. Így kvázi garantált a siker. Ebben az esetben is ezt terveztük, ám a dolgok nem pont úgy alakultak, mint hittem volna. Már a menü összeállítása sem volt egy egyszerű estet, az is megér egy posztot, ha jól viselkedtek, hamarosan meg is kapjátok. Több napos egyeztetés után végül a létező legegyszerűbb ételt főztük, nem is kellett volna hozzá igazán a Házisáfrány, de a sok röhögés miatt talán mégis. Olyan fogást csináltunk, ami csak frissen felszolgálva jó. Így történt, hogy még bőven ott voltam, amikor az Illető Fiatalember, az Aznap Esti Lovag megérkezett. Marasztaltak volna vacsorára is, és mint öreg hatásvadász majdnem azt kamuztam nektek, hogy a partiba is bevettek harmadiknak, de persze nem így történt, és ne ferdítsük a tényeket. Hogy pontosan hogy zajlott az este, azt is elárulom hamarosan, de azért kicsit még csigázlak benneteket. Mert vicces volt, nekem elhihetitek! Szóval folyt. köv.!

Azt hiszem már írtam, gyerekkorom jó részét Görögországban töltöttem. A Mediterránon- nagy szerencsémre- meglehetősen laza gyereknevelési elvek dívtak, így nekem, az akkor még meglehetősen ifjú Házisáfránynak remek életem volt. Emlékszem, ahogy forró nyári estéken különféle kerthelységekben vacsoráztunk papáék barátaival. 9 előtt sosem indultunk el, ott nem 6-kor estebédeltek az emberek, ahogy azt a megboldogult nagypapi szerette, így ezek az evészetek mindig túlnyúltak éjfélen. Azon pedig, hogy 4-5 éves kissrácok randalíroznak a füvön visítozva hajnaltájt, nem volt megrökönyödve senki. Hát igen. A régi szép idők!...

A menüsor minden tavernában hasonlóan nézett ki, és imádtam! Első körben jött a számolatlan "mezze", kis tányérokon, középre téve. Ezekbe a tányérokba mindenki egyszerre evett bele és higgyétek el, nincs annál jobb, mint 6-8 különböző ízt végigkóstolni az 1 db "unalmas, de csak az enyém" előétellel szemben! Utána, aki még bírta rendelt valamilyen faszénen sült húst, és én bizony azóta is csak citrommal szeretem a grill ételeket, hiszen "ezt láttam otthon". :-) Desszert ügyben pedig vajmi kevéssé volt szofisztikált a konyha, de ekkora lakomák után amúgy sem vágyott senki különleges édességre. Szinte mindenhol három dologból lehetett választani csupán: volt fagylalt, friss gyümölcs és görög joghurt dióval, mézzel. Ennyi. Ha tudnád, milyen jólesik az a savanykás joghurt egy degeszre zabált este végén!

A minap pitát sütöttem. Ha az ember először csinál ilyesmit otthon, rögtön rá fog jönni az élet naaaagy igazságára: a „hómméd” változat bizony sokkal finomabb, mint a nájlonzacskós, amit a sarki török fűszeresnél szoktál venni! Na, gondoltad volna??? Laposkenyeret azonban nem csak ezért érdemes készíteni, hanem mert a „kenyér-műfajban” amiből jön majd nektek még számolatlan poszt lévén, hogy nagy rajongója vagyok a természetgyógyászok által jól lekritizált élesztő gombáknak, ez a legleronthatatlanabb. Ja, és eláll napokig, fagyasztható, jól néz ki, a lakásnak fantasztikus illata lesz sütés közben, soroljam még???

„Ezt a pitát tényleg te sütötted??? Komolyan??? Teljesen egyedül???” –szokták kérdezni, és már ezért érdemes minden alkalommal nekifogni. Nos, az ötlet ezúttal a „Varázsdobozból” került elő. Kedves Olvasóm! Ugyan miért van az, hogy a menüpontjaimat nem használod? Most például kizárólag azért sütöttem, mert Gábor kíváncsi volt arra, hogyan készült és hamarosan jön egy falafel poszt is, mert az is ott figyel a Varázsdobozban egy ideje, várakozó állásponton. Szóval tessék írni, és nem véletlenül van ott a Tanítvány és Randifőzés menüpont sem!!!

Ezt az ételt 20-as éveim elején még „pasifogó pastitsio”-nak hívtam, mert olyan rettenetesen finom. Úgy képzeltem, ha valakinek megfőzöm és megkóstolja, utána szinte azonnal előkapja majd a Nagyköves Ékszert, nekem meg annyi dolgom marad csupán, hogy eldöntöm „igent” mondok-e vagy sem. Aztán jött az a bizonyos randi, amikor visszakereszteltem a fogást eredeti nevére... Elmesélem, hogy történt, jó?

Szóval mamáék elhúztak külföldre, hurrá, enyém lett a kéró és meghívtam egy, mint később kiderült, arra teljesen méltatlan hímet vacsorára. Főztem szorgalmasan, és miután akkoriban még nem tudtam eleget a menüsorok összeállításáról, a nehéz tésztaétel mögé egy legalább annyira durva tiramisu-t tettem desszertnek.

Az illető megérkezett, és naná, hogy nem hozott virágot, ellenben egy üveg bort, amit a vacsora mellé el is fogyasztott tök egyedül. A főételből megevett annyit, amennyit egy komplett fejlődő afrikai falu teljes lakossága egy hét alatt sem, és a desszertből is jó étvággyal falatozott, mit ne mondjak. Az est végén romantikus ábrándjaim közepette nekiálltam leszedni, de amikor néhány perc múlva visszafordultam a mosogatótól, láthattam, hogy lovagom öntudatlan állapotban, hangosan hortyog a széken. Fél napig főztem, hogy semmilyen hasznát ne vegyem!!! Nos, neki köszönhetik a soron következő fiatalemberek, hogy onnantól kezdve hosszú évekig az első randikon natúrcsirkét szolgáltam fel, zöldkörettel...