Terasznyitó Party volt az öcséméknél. A testvéremék kommunában élnek a felettük és mellettük lakó összes szomszéddal, ettől pedig elég vidám és hangos ott az élet. Tiszta kibuc. Persze minden nap van náluk apropó valamilyen bulira, mert ők mind ilyenek. Ez a mostani pont arról szólt, hogy a fenn említett szomszédokkal és a hozzájuk tartozó számos meglehetősen bájos utóddal hamburgert sütöttünk az erkélyen. Így ünnepélyes keretek között, hivatalosan is megnyitottuk a 2011-es terasz-szezont. Na, nem mintha nem ezen a teraszon boroznának minden egyes este csapatostól, beleértve a durva mínuszok sújtotta téli hónapokat! De egy hivatalosan megnyitott teraszon akkor is tök más fíling iszogatni, ezt én maximálisan belátom!

A menü hamburger volt salátákkal és némi süteménnyel. A saláták részt bevállaltam én, a húst az öcsém. Aki persze szombat este vette nyakába a várost darált marha reményében. Tipikus, na. A még nyitva levő boltokban azonban nem daráltak. Perceken belül az is kiderült, hogy senkinek sincs húsdarálója. A szomszédoknak sem. A nagyszülőknek sem. Neeeeem, a franc vigye el, még nekem sem! Majdnem elkezdtem károgni, hogy bezzeg ha nekem kellett volna megvenni azt a húst már reggel a piaccal kezdtem volna, meg, hogy ugye én megmondtam, de úgy döntöttem ezúttal nem ébresztem fel az alvó oroszlánt. Végül a hagymaaprító kisgépben, 5 dekánként pépesítettünk. Ne is beszéljünk róla inkább!

Emlékszel Zohanra a macsó Moszad ügynökre, aki még fogat is humusszal mosott? Mert kérdezz csak meg bárkit, mondjuk például engem, és meg fogod tudni, hogy erre a csicseriborsóból készült krémre rettenetesen rá lehet kattanni! Tény, hogy aki még a pre-kattanás időszakában van, nemigen érti, hogy mi többiek, azaz „A Nagy Humusz Rajongók” mit eszünk a seszínű, bébiétel állagú vackon. Elmondom inkább, nálam hogy kezdődött, jó?

Az úgy volt, hogy 17 évesen apukám elzavart egy izraeli kibucba a nyári szünet idejére, „Tanulja meg a gyerek, mi a munka!” felkiáltással. Sok év távlatából annyit tudok mondani csupán, nagy szerencse, hogy mire az én lányom akkora lesz, már bőven nem lesznek kibucok! Azt ugyanis semmilyen szinten nem tanultam meg mi a munka, viszont olyan jól éreztem magam a szó mindenféle értelmében, hogy annak egyetlen normális szülő sem örülne...

A minap itt vacsorázott Feri és barátnője, Zita. Vannak olyan dolgok, amikhez ragaszkodik az ember, amikor társat választ és misztérius okokból kifolyólag, Feri mindig az olyan csajokra bukott, akiknek furcsák az étkezési szokásai. Zita vega, ami még ok, de a múltkor kitalálta, hogy mostantól lisztet sem eszik, mert fáj a hasa és a barátnője mondta, hogy neki is fájt és akkor az illető nem evett többet lisztet és azóta nem fáj neki, és akkor Zita is és Zita sem, mert hátha akkor neki sem. Nem eszik lisztet, mert a barátnője azt mondta!!! Érted???!!! Bepróbálkozott avval is, hogy inkább meg se kóstolná nálam a direkt miatta vegává alakított vacsorát, mert a liszt mellett mi lenne, ha most inkább minden mást is elvonna magától, és böjtölne pár napocskát, hátha a böjt jó hasfájás ellen, de akkor olyan rondán néztem szegényre, hogy a végén többet evett, mint bármelyikünk. Na azért! Feri excsajairól még azt kell tudni, hogy egyszer járt egy lánnyal, aki állítólag csak olyasmit volt hajlandó megenni, ami már lehullott a fáról, mert annak az elfogyasztása nem gyilkosság, vagy mi. Nos, rákérdeztem, és elmesélte, hogy a lány azóta bio-séf lett. Bármit is jelentsen az ilyesmi. Én csak egy dolgot szeretnék tudni: télen, amikor kopaszak a fák, mi az Istenből főz??

Tudom, tudom, a hiúság az egyik főbűn! Ettől még simán úgy éreztem azon az ominózus estén, hogy a csajok rohadt mázlisták. Úgy értem, milyen jó dolog az, ha valakinek a Házisáfrány főzi a vacsorát, ami mellé Édesem adja a valóban lenyűgöző desszertet! Vagy talán nem???

Úgy alakult, hogy szegény Viksi állított be elsőnek, a mindenórás kismama. Lehet, hogy ő máshogy látta a helyzetet. Azt kérdezed, miért? Amint átlépte a küszöböt, rögtön közölte, bizony rettentően éhes. Na, de én nem hatódtam ám meg! Még hogy éhség! Lárifári! - Maradj nyugton egy kicsit!- mondtam neki helyette- Még befejezem a főzést, aztán „sztájlingolunk”, bevilágítunk, fotózunk, majd a desszerthez átsztájlingolunk és megint fotózunk, na és ha evvel mind-mind kész vagyunk, akkor kapsz valamit enni is, üsse kő. És nem rohantam, dehogy, hiszen jó munkához idő kell. Szegény kismama pedig csak ült, bánatában mandarinokat majszolt és rezignáltan várta a fotózás végét. Nos, igen. Nem vagyok rá büszke, de pont így történt. Kiéheztettem egy terhes asszonyt...

Anyák napja előtt megkérdeztem a mamát, hogy minek örülne a legjobban mire ő azt felelte, neki tök mindegy, csak legyen rajta tojáshab. (Régen azt mondta volna, ne veszekedjünk folyton az öcsémmel és viselkedjünk rendesen. Na, amikor ilyen hülyeségeket kért, az volt a legegyszerűbb, ha vettem neki virágot.) Mama él-hal a tojáshabért és évek óta emleget valami citromos- habcsókos süteményt, amit Spanyolországban szokott enni. Úgy döntöttem, ez csakis a „lemon meringue pie” lehet, a nagy angol-amerikai kedvenc. Andalúziában van egy csomó brit, biztos azoknak árulják. Engem sokáig nem vonzott, ám egyszer kellett csinálnom valami citromosat az egyik ex-apósnak nyalizásból, mert aszonták csak a savanykás édességeket szereti. Gondoltam, ez jól néz ki, mi bajom lehet, hátha bejön neki. Kiderült, hogy nem véletlenül vannak úgy oda érte, attól a naptól kezdve pedig értem is odalett az após. Naná.

Nos, ezt a bejegyzést sokkal inkább a sztori miatt írom, a recept tulajdonképpen csak apropó. Néhány napja tettem fel ugyanis a koulouri posztot ahová nem fért be a sütés miértje. A részletei legalábbis. Ti meg aszontátok kíváncsiak vagytok rá. Ám legyen. Szóval Juditnál több, mint 10 éve van minden évben tojásfestő party, a tojásfestés pedig remek kifogás némi evéssel egybekötött pezsgőzéshez. Naná. Úgy szokott lenni, hogy mindenki megszabadul a hozzá tartozó éppen aktuális férfiaktól. Hozunk édes meg sós ezt-azt, és durrannak a palackok. Ha már jóllaktunk és mindenki kellően szalonspicces, ráfanyalodunk a pingálásra is, bár azt inkább nem részletezném, hogy a számos üveg pezsgő benyakalása után milyen művek születnek!

Asszem eddig még nem említettem, de gyerekkorom jó részét Görögországban töltöttem. Nos, igen. Nem csak Gerald Durrel mázlista. Remek dolog ám a mediterránon kissrácnak lenni, mert ott sosem idegesek tőled a felnőttek, mindig van rád idejük, és elájulnak attól, milyen remekül beszél görögül a „magyar kislány”. Mondanom se kell, hogy a szomszéd néni bármikor csinál neked őszibarackos almapürét ha meglátogatod, pedig otthon csak akkor kapsz ilyesmit, ha éppen beteg vagy.

Az úgy volt, hogy Krisztával elhatároztuk, húsvéti cupcake-eket sütünk. A cupcake olyasmi, mint a muffin, csak valamilyen krém vagy hab van a tetején, méghozzá gazdagon. Lássuk be, ezért aztán simán veri bármelyik muffint! Míg mi a süteménnyel bíbelődtünk, Kriszta négy éves kisfia, Buci egy jobb sorsra érdemes csigával játszadozott a kertben.

- Vigyázz Buci!- mondtam neki - Ha rálépsz, szegény csiga meghal!

- Igen! - selypítette vékonyka hangján és rám nézett gyönyörű, hatalmas, ártatlan szemeivel- És akkor feloldódik a naaaaagy univerzumban! A nyomaték kedvéért pedig széttárta két kis kezét.

...Én ekkor máris éreztem: amíg vannak olyan napok, amikor a dekadens krémes-sütemény evészet buddhista tanítással párosul, és ráadásul még a nap is süt, addig az élet bizony tényleg gyönyörű!

Boldog húsvétot mindenkinek!!!

Judit volt életemben az első ember, aki megkért, tanítsam főzni. Ez jó néhány évvel ezelőtt történt. El voltam ájulva a megtiszteltetéstől és emlékszem arra, ahogy rettenetesen felkészülve, alapanyagokkal, konyhai eszközökkel és receptekkel felpakolva megérkeztem hozzá. Valahogy úgy képzeltem, majd figyelmesen meghallgat, jegyzetel, utánoz és már előre örültem annak, milyen jó lesz neki átadni a Tudást. Ehhez képest leült a konyha legtávolabbi zugába, felbontott egy palack bort, maga elé tett egy doboz cigarettát és olyan szögből, ahonnan kicsit se lehet belelátni a fazékba nekiállt velem dumálni. Én közben aprítottam, kevergettem, gondolhatod... Néha eszébe jutott, miért vagyok ott, ilyenkor udvariasan, a válaszra egyáltalán nem figyelve megkérdezte, mit is csinálok éppen. Persze addigra már pontosan tudtam: Juditnak esze ágában sincs főzni tanulni! Ő inkább csak enne. Na, de én viszont szeretek főzni! Nem lett volna egyszerűbb ezt kijelenteni már a kezdetek kezdetén??? Attól még ugyan úgy megcsináltam volna neki azt az ételt!

Valaki a múltkor megkérdezte tőlem, nem szeretnék-e diétás vagy legalábbis egészséges ételeket feltenni az oldalamra. Meglehetősen agresszíven közöltem vele, hogy nahát, azt nem! Úgy értem, ha valamit megfőzök és véletlenül úgy alakul, hogy egészséges, az ellen nincs kifogásom, de hogy ugyanezt az ételt máshogy, mással, ezt-azt kispórolva, helyettesítve készítsem el, arról szó se lehet, aki ilyet szeretne, keressen magának új tanárt!

Az úgy volt, hogy pár napja átnézett hozzám Éva némi csipegetéssel egybekötött pletykálásra. Mert pletykálni jó, kérdezz csak meg bárkit! Aki majd azt mondja neked neeeeem, ő nem szokott ilyet, annak nyomd csak meg az orrát nyugodtan, tuti biztos, hogy puha lesz! Éva „jógahaver” ami azt jelenti, hogy láttam már kézenállva, fejenállva, hídban, gyertyában és nem utolsó sorban, lefele néző kutya pózában. Innen a barátság tehát.