Ugye eddig se gondoltad, hogy én sose szoktam ételt elszúrni? Hogy nekem biztosan mindig minden megy csak úgy ukmukfuk? Ha véletlenül mégis, akkor most elmondom, mit összeszerencsétlenkedtem evvel a desszerttel, jó? Optimális esetben úgy nézne ki a dolog, hogy a már kész piskótára ráöntöm a tejsodót és azt a sütemény jól beszívja. Ettől teoretikusan olyannak kellene lennie, mint a harmadik mennyországnak. Már ha a piskóta hajlandó szívni. Na de nyilván nem akkor, ha az ember sütés előtt gondosan kibélelte a tepsit sütőpapírral! Ami ugye nem nedvszívó, lévén ez lenne a dolga. És akkor a tej naná, hogy befolyik a papír alá és a piskóta elkezd lebegni a tejtengeren, nem szív, dehogy, azt maximum én teszem, ő bezzeg csak úszkál, lebeg bájosan és közben magában röhög. Rajtam.

Az úgy volt, hogy főztünk egy jót múlt pénteken Csillával. Kuktának, vagy sokkal inkább sous chef-nek, velünk tartott a kislánya is. Léna 9 éve ellenére vagány csajnak bizonyult, nem fintorgott a „büdössajt” láttán, mindent megkóstolt és zokszó nélkül tartotta a derítőlapot miközben fotóztam. Naná, hogy azonnal megkedveltem! Cserébe ő is annyira belelkesedett, hogy másnap közölte az anyjával, akkor most főzőblogot szeretne indítani. De rögtön. Mert milyen jó is volt az a sajtos tészta, amit együtt csináltunk! Hogy akkor majd ő is. Aztán elgondolkodott egy kicsit és hozzátette: jó volt, jó volt, de anya, a te szószos husid akkor is jobb! Azonnal tudtam, hogy igaza van. Nincs az a szakács, nincs az az étel, ami egy mama szószos husijával vetekedne! Ilyen magasságokba sose fogok tudni eljutni, így inkább meg se próbálom...

Felhívsz magadhoz néhány pasit kéróra. Megígéred, hogy lesz finom vacsora. Valahogy úgy képzeled (pedig lehetnél ennél okosabb a Te korodban ...), hogy majd szana-széjjel ájulnak a hálától. Vagy valami. A valóságban pedig így fest a dolog: Az egyik már érkezéskor be van nyomva. Kapsz ugyan egy csokor tulipánt, ne de azt nem a fiuk vették, naná. Hanem a meghívott lány. És jön bor is, ami tök jó, csakhogy Te nem annyira boroznál. A palack persze viszonylag hamar kiürül és akkor ezek szemet vetnek a díjnyertes, rohadt drága Bock-odra, ami amúgy semmilyen szempontból sem megy a curryhez. A kegyelemdöfés pedig csak eztán következik. András, a legjobb fiúbarát elkezd mesélni. Hosszasan és részletesen. Órákig. Arról, hogy új sportba kezdett, amit úgy hívnak fegyenc fitnesz. Hogy hamarosan már fél kézzel is fog tudni fekvőtámaszozni. Képzeljük csak el. Te meg állsz, csüggedten, kezedben a fakanállal és átfut az agyadon, hogy egy párizsis zsömle bőven elég lett volna „ezeknek”... Na jó. A látszat ellenére remek este volt! :-)

Úgy történt, hogy egész héten náthás voltam, ami a cizellált szagláson és ízlelésen kívül a munka utáni sporttevékenységemben is sajnálatosan korlátozott. Gondoltam ezért feldobom magam kicsit, és csapok egy „egyedül otthon én és a dvd-m” jellegű estét, mert néha kell az ilyen. Az egyedül rész különösen azért, mert sekélyes ízlésemet intellektuális barátaim jó okkal nézik le. Kedvenc filmjeim storyboard-ja az esetek nagy részében egyforma: fiú, lány, összevesznek, kibékülnek, és a végén van ház, kert meg kutya. Most igazán: szerintetek el lehet tölteni ennél jobban egy kedd estét az elfekvőben???

Tojás = menő. A mostani csúcsgasztronómiában legalábbis. Nem vagyok egy nagy tojás fan alapból, de mostanság buggyantják itt is, ott is. Salátára, előételre, főzelékre, húsra, bármire, úgyhogy hamarosan ti sem ússzátok meg, lesz majd buggyantás, fázisfotókkal. Ezúttal azonban mást csináltam.

Nem tudom, ebben a mindenre érzékeny világban minek kellene nevezni ezt az ételt. Úgy értem, aki régen cigány volt, az most roma. Ha valaki néhány éve még néger, az most fekete. Akkor pedig minek hívjam a zsidó tojást??? Most komolyan! Sémita tyúkterméknek??

Nahát, ha én Valentin nap lennék, tuti biztos úgy szeretnék kinézni, mint ez a desszert! Bájos, vidám, finom és igen, színeivel meglehetősen hatásvadász a maga egyszerű módján. Ami meg az elkészítést illetni? Bár kinézetre jóval esztétikusabb és finomabb, technikailag mégis pont úgy készül, mint András szokásos vacsorája. András a legjobb fiúbarátom és az az igazság, hogy nem a gasztronómia iránti szeretet köt minket össze. Ő ugyanis úgy gondolja, az étkezés túl sok időt rabol tőle, így az esti menü számára szinte mindig „papa féle saláta”, ahogy a lánya hívja. Fog tehát ½ liter joghurtot és mindent, de igazán mindent, amit más külön fogyasztana el, beletépked: kenyeret, párizsit, sajtot és zöldpaprikát. Aztán nagy kanállal befalja. Higgyétek el, cseppet sem túlzok, ez a szörnyű igazság!

Van néhány dolog, ami mindig kell, hogy legyen a kamrámban, máskülönben előtörnek belőlem a megvonási tünetek és az éhenhalási pánik. Ilyen többek közt a rizottó rizs, melyből több fajtát is tartok, arborio-t, carnaroli-t és vialone nano-t, mert mit lehet tudni, mit hoz a holnap. Ezek mind keményítőben gazdag, kerekszemű típusok, melyek remekül szívják a nedvességet. A jó rizottó ugyanis krémes állagú, és minden egyes rizsszem ráharapva kívül puha, belül meg, akár a jó olasz pasta, „al dente”.

22 évesen halálosan szerelmes voltam Andrásba. Abban a korban előfordul az ilyesmi, na. Méretes pocakjával leginkább egy Nagy Fehér Buddhára emlékeztetett, - imádom ezt a típust- és ennek megfelelőek voltak étkezési szokásai. Ha valakit érdekel, nemrég találkoztam vele, és képzeljétek, azóta lefogyott. Kár. Szóval, András imádott az éjszaka közepén falni bármit, ami a szeme elé került és vega, mert húst misztérius okokból nem evett. Akkoriban menő volt görkorizni és emlékszem arra, amikor meleg nyári éjszakákon elgurultunk a közeli arab éjjel-nappaliba ahol mindig vettünk sok más mellett babaganusht, a padlizsánkrém egyik közel-keleti változatát. Na jó. Technikailag ez úgy nézett ki, hogy ő siklott a betonon, mint egy hormonkezelésen átesett Katarina Witt én meg csoszogtam utána, mert ehhez a görkori dologhoz tök tehetségtelen voltam.

A minap itt járt Gábor az Udvari Grafikusom a „food for photo” barter keret értelmében. Ez volt a harmadik eset, hogy valakit ezzel a fondorlattal csábítottam fel magamhoz, hátha gyalázatos fotótudásom csiszolgatja kissé. Az első próbálkozásaim csúfos kudarcot vallottak, egyszer ugyanis egy fotózni állítólag jól tudó illetőt hívtam kéglire, aki már az érkezés pillanatában használhatatlanul borvirágos hangulatban volt, míg a legközelebbi alkalommal a profifotós barátnőm ilyen hülyeségekkel bombázott a cézár saláta láttán, hogy - és akkor mivel mérsz fényt??? Így történt tehát, hogy a végén kétszer is megetettem egy kisbusznyi barátot és miközben ők boldogan falatoztak, én éhesen szerencsétlenkedtem a gépemmel. A fotós haverok jól laktak a képek meg rondák lettek.

Ha megkérdezitek, nyilván nem tudom megmondani, melyik a kedvenc fűszerem, nincs is nekem olyan, hiszen mindig a fűszerek kombinációja adja meg az étel lelkét, de az egészen bizonyos, hogy a sáfránynak van mind közül a legszebb színe. Imádom, ahogy mély narancssárgára festi a bort, amikor kiáztatom benne a rizottóhoz. A meleg nyarakat, a boldogságot idézi mindenféle felesleges szentimentalizmus nélkül. A sáfrány persze sokkal több puszta színezőnél, ha csak a szín kellene, arra ott a plasztik ételfesték, bár ilyen árnyalatokat műanyaggal produkálni kvázi lehetetlen. Ott van az íze is, az érdekes, erős, semmi máshoz nem hasonlítható édes-keserű jellegzetes sáfrány íz, a méz és szalma jegyeivel, ami nélkül a szín felesleges hívság lenne csupán.