Ha húsvét, akkor ünnepi kalács, ha kalács, akkor minden évben számos dilemma. Sós vagy édes? Szép vagy finom? Hagyományos vagy újragondolt? Nem lehetne esetleg mindenből egy kicsi? Mindig mondogatom, hogy eseményre kísérletezgetni kockázatos, jobb, ha olyankor az ember tutira megy, így bár szeretem az új ételeket, a főpróbát ez esetben mégsem húsvétkor tartom, hanem pár nappal előtte, a szokásos, éves, „csakcsajos” tojásfestő bulin. Ha ott átcsúszik az ügyeletes kelt tészta a vizsgán, mehet az ünnepi asztalra „élesben”.

Hagy oszlassak el benned két, a gasztronómiával kapcsolatos tévhitet, amit nagyjából gyerekkorod óta hallgatsz.

1. Nem igaz, hogy a férfit a gyomrán keresztül. Ha így lenne, már rég megdöntöttem volna a férjhez menés jelenleg fennálló Guinness rekordját.
2. Az sem igaz, hogy ha valami jót főzöl, a barátaid lemondják az ügyeletes programjukat, és buzgó hálálkodás közepette, hanyatt-homlok rohannak majd kóstolni, amit készítettél. Jönnek persze, - ha beígérsz nekik az étel mellé alkoholt, korlátlan fogyasztással, ÉS egy fél tucat 25 alatti iszapbirkózó lányt. Egy kis harapnivalóért azonban nem fogják strapálni magukat, az tuti.

A minap felhívtak a METRO-tól. Mondták, ők, mint a Bocuse d’Or fő támogatói, az esemény apropóján pár mázlista bloggert, többek között engem is meglepnének némi szarvasgerinccel, lévén ez az idei Bocuse d'Or egyik fő alapanyaga. Csináljak belőle valami jót, lássák a háziasszonyok, hogy vadhússal főzni nem az ördögtől való, és nem csak a top séfek privilégiuma. Hirtelen nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, szarvas gerincet ugyanis még életemben nem csináltam, sőt hirtelen az se jutott az eszembe, hogy valaha ettem-e. Amikor szokásomhoz híven elkezdtem nyavalyogni, ők csak annyit mondtak: „Ügyes csaj vagy, különben is, mindig azt szajkózod, főzni szexi, hát oldd meg.”

Az úgy volt, hogy pár hete felhívott a Zsófi és mondta, készül egy gasztrocsajos magazinja. Tervez bele egy „menő bloggerlányok” anyagot, lennék-e az egyik „menő bloggerlány”. Naná, hogy lettem! Jött még Lilafüge, Fűszeréslélek és Vegasztrománia. A téma tavaszi brunch volt. Mindenki hozott két ételt, amit lefotóztak, és ami benne lesz majd a magazinban receptestől, meg persze rólunk is készült pár kép, de ami a lényeg, a végén a stáb mindent megehetett. Ciki vagy sem, engem ez a rész villanyozott a leginkább fel!

A fotózás remekül sikerült. Volt sminkes, meg stylist, meg fotós, meg asszisztensek hada. A sminkes különösen fontosnak bizonyult, hiszen bár az ételekről rengeteg fotó készült, rólunk, „sztárbloggerekről” összesen egyetlen egy, ahogy a terített asztalnál a mobiljainkkal fényképezzük az ételeket, lehajtott fejjel, arcunkba hulló hajjal, a kamerába még csak véletlenül sem nézve.

Amióta az eszemet tudom, az hallgatom, milyen jól esik „az embernek” nehéz ételeket enni télen. „Nincs finomabb” egy testes sóletnál, vagy marhapörköltnél, „mert tudod, kell az energia a hideg hónapokban”- mondogatják a 25 fokra felfűtött lakásokban. Nos, én ezzel nem értek egyet. Nem mintha a meleg étel nem esne jól januárban, sőt, soha nem eszem annyi tejfölös levest, mint ilyenkor, de egy téli fogás egyáltalán nem kell, hogy több kalóriát tartalmazzon mint valami, amit nyáron ennél. Szerintem ilyenkor is tök jó dolog a zöldség, így ha csak nem lapátolod egész nap a havat a mínusztízben, márpedig nem lapátolod, hidd el, remek megoldás lesz valami könnyű neked is. Egyrészt a szép színek miatt, mert emelje fel az a kezét, akinek nincs a téli hónapokban színhiánya, naugye. Másrészt a vitaminpótlás is sokkal hatékonyabb zöldségeket majszolva, mint szintetikus kapszulák formájában. Ezért van az, hogy amikor a TV előtt ücsörögve ropogtatnék valamit, át szoktam gondolni, mégis mi legyen az. A minap például vettem egy zacskó viszonylag szofisztikáltnak tűnő burgonyachips-et, de amikor kiderült, hogy 100 g sültkrumpli pont 500 kalória, inkább odaadtam valaki másnak. Érded már, mire akarok kilyukadni, ugye? Ott van tehát az örök dilemma, van-e olyan nass, ami nem hizlal, vagy legalább nem egészségtelen annyira és mégis finom. Nem könnyű megoldani ezt a paradoxont, de nem is lehetetlen.

Akik ismernek tudják, nem vagyok nagy piás. Az absztinenciámnak teljesen prózai oka van: rosszul leszek az alkoholtól. Azonnal. Sajnos ez van. Ha iszom is, az maximum kóstolásnyi mennyiségű bor, vagy ciki, tudom, de édes vackok, likőrök, desszertborok. A limoncellot például nem szeretem. Vagy legalábbis így gondoltam. Aztán egy nap kénytelen voltam revideálni az álláspontom.

Az úgy volt, hogy átjöttek a lányok saksukázni, mert mindig azt kérnek ha átjönnek. Általában csokoládét hoznak nekem ajándékba vagy olíva olajat, esetleg virágot, de Timi ezúttal valami egészen szokatlannal készült. –Most jöttünk Olaszországból,- mondta- és úgy gondoltam ez még neked is be fog jönni! Majd előhúzott egy üveg krémes limoncello-t. -Útálom a limoncello-t!- vágtam rá bunkó módon, akár egy rosszul nevelt gyerek. Igaz, hogy soha életemben nem kóstoltam, de valami miatt mégis azt hittem, ez nem az én italom, arra meg 40+-osan is képtelen vagyok, hogy valamire, ami nem tetszik, udvariasan rávágjam, köszönöm szépen, nagyon finom.

Tudom, hogy a szemi-szofisztikált gasztroblogomon semmi keresnivalója nem lenne DIY dolgoknak, de ismersz, nem bírok magammal, ezt is imádom csinálni, így most ha akarod, ha nem, megosztom veled, hogyan készült az idei alternatív, fenyőfabarát karácsonyi installációm. Talán még emlékszel a tavalyi, létrából készült változatra, és arra, amit tavalyelőtt újságpapírból csináltam. Nos, az idén meglovagoltam a pár éve tartó és már kissé lecsengő félben lévő raklapőrületet. Egy ideje ugyanis nem állítok igazi fát, mert olyan bizarr egy már kivágott növény agóniáját végignézni a nappaliban. Ami pedig a műfát illeti, szerintem az olyan, mint a vibrátor, valódi szex helyett. Hasonló, hasonló, de azért mégsem az igazi.

Azt hiszem ez lesz az első alkalom, hogy igazi családi receptet osztok meg veled, és bevallom ettől kissé érzelgős hangulatba kerültem. Édesség naná, az én családom ugyanis csupa cukorszörnyből áll és ez így volt már a kezdet kezdetén is.

Ha még fiatal vagy valószínű nem tudod, de amikor a mama hozzáment a papához, a hetvenes évek legelején, nem volt annyira egyszerű megoldani a „nassolás ügyet” mint manapság, sőt. Ettől még a szüleim imádták az édességet, az vesse rájuk az első követ, aki nem. Máriedli, a család bejárónője tehát minden héten sütött nekik valamit. Persze tudta jól, hogy a lakásban csupa bélpoklos él, így a süteményeket a lehető legkülönösebb helyekre rejtette el, ráadásul több adagra szedve annak reményében, hogy az ott lakók nem zabálnak fel mindent azon nyomban. Mondanom sem kell, de a rejtekhelyekkel való próbálkozásai hétről-hétre csúfos kudarcot vallottak...

Az úgy volt, hogy átjött Detti, mert a Házibuli 2-t játszották a TV-ben és azt ugye századszor is meg kell nézni, ha törik, ha szakad. Nyilván. Ha pedig úgyis átjött, gondoltam csinálok valami ételt, mert enni mindig kell, Detti meg amúgy is olyan pofátlanul vékony. Moziztunk hát és ismét megállapítottuk azt, amit Szonjácska barátnőm mindig szajkóz: régen minden jobb volt. A házibulik is.
…Vagy lehet, hogy elérkeztünk abba a korba, amikor az ember már csak az emlékeiből él???... ;-)

Vajon mi történne akkor ha Carrie Bradshaw összehaverkodna Bridget Jones-szal és megtanulnának főzni? Megírnák a “Főzni Szexi” című könyvet. Na, de egy pillanat! Hiszem én már meg is írtam!

…Elég fura érzés a saját művedről ajánlót írni, de a tényeken ez mit sem változtat. Megjelent tehát első, és őszintén remélem nem utolsó szakácskönyvem! Imádom, boldog vagyok és jó látni, hogy már most mennyi embernek tetszik. Amikor Mautner Zsófi kérdezte, milyen lesz, mondtam neki, olyan, mint a blogom. "Főzős-baszós."