Frankón nem hiszem el, hogy elkészült ez a pancake ráadásul pont akkor, amikor terveztük, és úgy ahogy szerettük volna! Gyurival csináltuk ugyanis, és ha rendszeresen követed a bogom tudhatod, hogy már legalább négy olyan étel van rajta, amit majdnem Gyurival készítettünk el, mert állítólag rettentően kíváncsi volt rájuk, de aztán valami miatt mindig pattintott, így végül mással kényszerültem főzöcskézni. Gyuri ugyanis linktróger, de ettől függetlenül, vagy talán mazochistább napokon pont ezért rettentően imádom.

Közel 30 évre visszanyúló kapcsolatunk két nyárral ezelőtt érte el mélypontját. Elmondom, hogy volt, jó? Gyuri felhívott, hogy ha törik, ha szakad, de bolgár uborkalevest akar enni, csináljunk meg mostazonnal. Megdumáltuk hát, hogy másnap este hét körül felnéz hozzám, és összedobjuk az amúgy nem túl komplikált ételt. Fél hét körül rám csörgött, hogy ne haragudjak, de még csak most indul az irodából, így valószínűleg késni fog pár percecskét. „Gyere, amikor tudsz”- mondtam neki amolyan igazi, nem-nyavalygós csaj szerepében tetszelegve, miközben kiszámoltam, hogy ha most indul és nagy a dugó, akkor is maximum 20 percet fog késni. …Amikor már vagy másfél órája vártam rá és annak a rohadt levesnek a hozzávalóira egyre éhesebben, küldtem neki egy üzenetet (mert, ha felhívsz egy pasit miután előadtad a „jössz mikor tudsz, drága” műsort, máris hisztis picsává downgrade-eled magad jófej lányból) hogy mégis mikor érkezik, nemes egyszerűséggel annyit válaszolt: „azt hittem te nem nyüfögsz”.

Végül éjjel fél 11 körül állított be a hozzávalók felét a boltban felejtve. Kiderült, összefutott néhány haverral, és beültek valahova csipegetni azt-azt. Még szerencse, hogy addigra már bőven túl voltam egy szendvicsen és néhány sor csokoládén. Gyuri ezután laza mozdulattal berakott egy DVD-t, és akár egy rossz férj bekacsolta a TV-t, lehuppant a szófára, ülve elaludt a főcímzenén, hogy éjjel 1 körül felriadjon a film végére és távozzon. Kicsit azért mérges voltam. Ez vajon azt jelenti, hogy házisárkány lennék?

Nos, ami a pancake-et azaz amerikai palacsintát illeti, Gyuri már jó ideje rágta a fülem, hogy csináljuk meg a nagynénje változatát, mert ez jobb mint bárki másé, és amikor ő készíti el, sosem lesz olyan, mint ahogy az emlékeiben szerepel. Ha netán nem ismered, az amerikai palacsinta a magyar változatnál kisebb, vastagabb és az állaga leginkább a blinire hasonít. Mint mindenből, ebből is készül egészen csodás és rettenetesen unalmas változat is. A jól elkészített pancake a benne lévő sütőportól puha és levegős, ha pedig ügyes voltál, a külseje száraz és szinte ropogós. A variációk nagy része búzaliszttel készül, de Gyuri nénikéje előzőleg megfőzött kukoricalisztet is ad hozzá, amitől izgalmasabb az íze és még karakteresebb az állaga, mint a sima verziónak tehát az ajánlom te is kövesd az instrukciókat pontosan, ne variálj.

Nu, és akkor a recept. Ha autentikus akarsz lenni, tálaláskor olvassz a tetejére vajat és locsold meg alaposan juharsziruppal. Szórd meg egy kis bogyós gyümölccsel így még azt is ráfoghatod, hogy ez egy egészséges reggeli. Ha épp nincs otthon juharszirupod, kend csak meg nutellával, úgy is jó lesz, meglátod.

Ha tetszett a cikk, ide kattintva "lájkold" és kövesd Házisáfrány kalandjait a facebookon is.

8-10 kb. 12 cm átmérőjű palacsintához

40 g kukoricaliszt
150 ml kaukázusi kefr
100 ml tej
200 ml víz
125 g finomliszt
1 kk cukor
½ kk só
½ kk sütőpor
15 g vaj
1 szoba hőmérsékletű tojás
vaj, juharszirup, pár szem bogyós gyümölcs a tálaláshoz

1. Keverd össze a kukoricalisztet a vízzel. Forrald fel és folyamatosan kevergetve, közepes lángon főzd kb. 5 percig, míg híg krumplipüré állagú nem lesz. Húzd le a tűzről és olvaszd bele a vajat.
2. Verd kissé fel a tojást. Add hozzá a tejet, a kefirt, a sót, a cukrot. Folyamatosan kevergetve öntsd rá a kukoricakását, majd részleteiben adagolva a sütőport és a lisztet. Sűrű állagú masszát kell, hogy kapj.
3. Végy egy palacsintasütőt és melegítsd fel közepes lángon. Kend meg nagyon enyhén olajjal vagy olvasztott vajjal.
4. Egy kisebb mezőkanállal önts a sütő közepére egy adag tésztát. Ne formázgasd, szabályos köralakot fog felvenni.
5. Süsd amíg egyenletes aranybarna nem lesz, majd fordítsd meg és tégy így a másik oldalával is. Fontos, hogy a láng eddigre alacsony legyen, különben a palacsinta külseje megég, a belseje pedig nyers marad. Én a 9 fokozatú villanytűzhelyen 3-as fokozatán dolgoztam.
6. Halmozd a kész palacsintákat egymásra. Ha gondolod, kenj közéjük egy kevés vajat, a tetejére azonban mindenképp tegyél!
7. Öntsd nyakon alaposan juharsziruppal, szórj mellé pár szem bogyót vagy felaprított epret és tálald a már-már eksztatikusan boldog vendégeknek.
8. Ennyi tészta 4 gyereknek vagy 2 nagyon éhes felnőttnek elég, tehát ha sok emberre kalkulálsz, az arányokkal így számolj. Lassú tűzön viszonylag sokáig sülnek a palacsintáid így ha tömegeknek készíted, nyugodtan használj 2-3 palacsintasütőt egyszerre.

Aki ismer, tudja mekkora cukorszörny vagyok. A legnagyobb fogyókúrák idején is inkább koplalok egész nap, csak hogy este megehessem azt az egy sor csokoládét. Amikor pedig nem csokit eszem, a durván gazdag desszerteket szeretem, és ebből a szempontból az a pár év, amit Amerikában töltöttem maga volt a Kánaán. Az amerikai desszertek közül- nahát, milyen meglepő!- a  sajttorta a mindenkori kedvencem. Van olyan, aki ezt másként gondolja?!

Szóval az úgy volt, hogy hedonista napra ébredtem, így  egyszerre vágytam fagylaltra és sajttortára. Két édességet egyszerre befalni azonban mégis csak a dekadencia csúcsa lenne, így hosszas mérlegelés után arra jutottam, kipróbálom, milyen lehet a sajttorta fagylalt verziója. (Isteni!) Persze készítettem pár werkfotót, amit azonnal fel is dobtam a facebookra teaser gyanánt. Jöttek is a lájkok szép számban, és mint az ilyenkor lenni szokott, mindenféle pasik is bejelentkeztek, hogy szívesen belenyalnának a fagylaltgyűjteményembe. És akkor jött a szokásos dilemma. Kit engedjek nyalni? Azt a pasit, aki megérdemli, vagy azt, aki bejön? Mert valamilyen misztérius okból kifolyólag a kettő a legritkább esetben ugyan az a személy. Szerinted? Szerinted ki egyen a fagylaltomból???

Kövesdi Réka fotója. Nos, lássuk be, jobb, mint amiket én készítek a blogra! ;-)

Tudom, hogy rég blogoltam, és ennek prózai oka van. A szakácskönyvemen dolgoztam, és a világon semmi másra nem volt időm. Persze nem egy olyan unalmas, „neszenáhányreceptaztáncsöndlegyen” könyvet írtam, mert olyanból pont elég van mindenki polcán. Igaz, ebben is találsz majd rengeteg könnyen elkészíthető, színes, izgalmas és finom ételt bármely napszakra, és ebben hasonlít is a többi kiadványhoz. A receptek előtt azonban történetek vannak randikról gázos, és kevésbé gázos pasikkal, kalandok a szórakoztató ám néha fárasztó családommal, és esti zabálások a csajokkal. Írás közben remekül szórakoztam, de miután a kendőzetlen igazságot tettem bele bevallom, kicsit félek attól, a barátaim közül ki lesz az, aki a könyv megjelenése után is szóba áll még velem, és ki az, aki nem. Mondjuk ha a rossz randik besértődnek, az nem zavar egyáltalán. Ha rendesen viselkedtek volna anno nem végzik egy jó sztoriként, szóval magukra vessenek, nem? Kedvcsinálónak íme egy rövid részlet, aztán elmesélem mennyi melóval jár egy szakácskönyv megírása, jó?

„Ezt az olasz klasszikust először Dárling, az egyik exem csinálta nekem. Gyümölcsözőnek induló kapcsolatunknak egy idegen ruhadarab (nevezzük tangának) vetett véget, melyet teljesen véletlenül, a kárpitostól frissen elhozott ülőgarnitúrába gyűrve találtam meg, egy ártatlannak induló délutánon. Amikor rákérdeztem, mégis mire véljem a kissé közönséges női alsót és mit keres az ülőpárnák között, Dárling zavarában mindenféle szürreális magyarázattal állt elő. Ezután már érthető okokból, de nem jártunk többé.

…A bácsikám később kijelentette, kevés olyan jófiú van, mint az exem, amit az bizonyít, hogy nem tudta magát frappáns módon kimosni a kellemetlen helyzetből. Állította ugyanis, egy rutinos csajozónak ez reflexből ment volna. Ő például rögtön a kárpitosra fogta volna az ügyet, így szerinte óriási hiba volt kitenni a Dárling szűrét, mert ilyen rendes embert nem találok magamnak egyhamar. Hááát… Most már gondolom érted, miért mondogatom mindig, hogy a családtagjaimnak sajátos a logikája, ugye?”

Az a helyzet, hogy én nem iszom alkoholt. Nem meggyőződésből, nincs mögötte ideológia, nem követek semmilyen bio-szektát. Egyszerűen csak- legnagyobb sajnálatomra- a szervezetem nem tud mit kezdeni a szesszel, így azonnal rosszul leszek tőle. Szokták kérdezni, hogy élem így túl a hónapokat, éveket. Egész jól- válaszolom erre- ám a vizekkel meglehetősen faxnis vagyok.

Nos, mondj bármit, nincs olyan, hogy a víznek nincs íze, vagy, hogy egységesen víz íze van. Vannak finom vizek, és vannak rossz ízű vizek. Az, hogy a víznek milyen a zamata, a benne található jó esetben természetes ásványokon, rossz esetben egyéb, nem feltétlenül egészséges, hozzáadott vegyszereken múlik. Tudom, hogy nagy lobbi bizonygatja a budapesti vizek minőségének kiválóságát, és ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem? Az azonban tény, hogy ha csapvizet használok, a teafőzőmet hetente kell vízkőteleníteni, és a frissen mosott törölközőim olyanná száradnak, akár a smirgli. A csapvíz íze kemény, durva és fémes, mintha egy vasrudat nyalogatnék és időnként zuhanyzás közben olyan szaga lesz a bőrömnek, akár az uszodavíznek. Nem szeretem, rosszul esik, na.

…Lássuk be, ezek után nem szívesen iszom „álá natúr” a csapvizet. Van egy csomó palackos víz, ami bejön, de egyrészt nem akkora buli kartonjával felcipelni a 4.-re hozzám, ahol nincs lift, másrészt BELEGONDOLTÁL MÁR ABBA, HOGY RISZÁJKLING IDE VAGY ODA, HETI HÁNY MŰANYAG PALACKOT HASZNÁLSZ???!!!

Végre itt a tavasz, az eper és a könnyű desszertek szezonja! Na, nem mintha a csokoládéval bajom lenne, sőt, de azért néha nem árt egy kis változatosság. Ezt a receptet az Epicurious-on találtam, tudtam, hogy imádni fogom és kivételesen nem változtattam az eredeti verzión semmit, mert azon, ami úgy jó, ahogy van, nem érdemes.

Szóval az úgy volt, hogy a mamáéknak csináltam ezt az édességet, tehát náluk is fotóztam meg, a Nyolcéves, meg az Ötéves pedig felajánlotta, hogy segítenek tartani a derítőlapot. A Nyolcéves igazi gourmet, akár az én gyerekem is lehetne, élmény vele enni is, főzni is, míg az Ötéves marad a pizza-pörkölt, minden mást „fúj, útálok” vonalon, bármit is csináljak. Nos, a Nyolcéves ez okból kifolyóan teljes lázban volt az ebéd alatt végig, hogy ő már ÚGY megkóstolná a citromos desszertet. Az Ötéves meg kontrázott, hogy ő is, ő is, de nem azért mert a desszert valóban érdekelte volna, hanem mert mindenben utánozza a nővérét.

…Aztán eléjük raktam a poharakat és jött is, amire számítottam.
-         Úr Isten, de finom!- mondta a Nyolcéves. - ugye majd kaphatok még egyet?!
-         Ez citromízű, fúj, utálom! Van csoki?- kontrázott az Ötéves.
Hát, így történt. Business as usual. A mamáéknak természetesen ízlett. Neked is fog. A vendégeidnek is, mert ez egy rettentő finom desszert.

Kelt tészta ájláv! Bármilyen kelt tészta. Imádom nézni, ahogy dolgoznak az élesztőgombák, ahogy nyúlnak a sikérszálak, ahogy nő és gömbölyödik a kenyerem. A lapos, tömör valamiből csodás, levegős, könnyed péksütemény kerekedik némi idő, tűz és varázslat segítségével. A kenyérsütés a legékesebb bizonyíték arra, hogy a konyhában igenis alkímia zajlik- egy kis hétköznapi csoda. Így aztán a húsvét minden évben jó alkalom arra, hogy kipróbáljak valami új kalácsfélét. Tavaly „meghalokannyirafinom” philadelphia krémsajtos-meggyes kelt tésztát sütöttem, tavalyelőtt édes tahinivel töltött tekercset, három éve pedig tradicionális görög kalácsot, tsourekit. Idén sokat tököltem mi legyen, mert úgy gondoltam, egyszer talán belevághatnék valami sósba, a változatosság kedvéért. Végül egy a kalács és a kenyér közötti tésztát csináltam, azaz a kenyértésztát olíva olajjal és tojással dúsítottam, ám vizet használtam hozzá tej helyett, így mégsem lett tipikus kalács. Piros pesztóval töltöttem meg, mert az mindig jó, és ha már, akkor megszórtam egy kevés mozarellával és bazsalikommal, abból baj nem lehet alapon. Az édes koszorúk mintájára tekertem meg és be kell látnotok, az eredmény gyönyörű, dísze bármely ünnepi asztalnak.

Jerome Bocuse, a magyar Bocuse d'Or Akadémia elnökségi tagjai és hazánk néhány vezető séfje a sajtótájékoztatón

Ahhoz képest, hogy két évtizeddel ezelőtt a magyar éttermi gasztronómia még - kis túlzással- kimerült a pörkölt- somlói galuska kombóban, a street food pedig a Moszkva téri sertéshamburgerben, édes bucival, füstölt sajttal és csalamádéval, be kell látni, rengeteget fejlődtünk. A fejlődés ezúttal nemzetközi értelemben is látványos és értékelendő. Ennek eredményeként Magyarország abban a megtiszteltetésben részesül, hogy 2016-ban Budapesten tartják a Bocuse d’Or, azaz a világ legkomolyabb és legmenőbb szakácsversenyének Európai döntőjét.

Amióta Édesem megnyitotta a cukrászdáját, nagyjából olyan helyzet uralkodik a környéken, mint Woody Allen „Süti, nem süti” című filmjében, amikor a feleség megnyitja a cookie-zóját. Szonja kitesz egy adag gyakorlatilag bármit a pultra, és a rajongók egymás kezéből kitépve tüntetik el az utolsó morzsáig, alig néhány perc leforgása alatt. Örülök a sikernek, meg minden, de ez az én aspektusomból sajnos azzal jár, hogy venni a nyitás óta nem mertem egyetlen darab kekszet sem, mert akkor szegény többieknek nem marad, ugye. Így aztán ha bemegyek segíteni a cukrászdába kicsit, és megkívánok valami édeset, a vége mégis csak az, hogy otthon kell megsütni magamnak. Hát élet ez így?!

Édesem cukrászdájában az egész család besegít

Édesem szerint az egész úgy kezdődött, hogy besétált az ELTÉ-re megbeszélni, miként tudná elkezdeni a PHD-jét, aztán inkább elment cukrász-szakmunkás képzésre és a saját véleménye szerint jól járt. Nos, az eredményt tekintve úgy gondolom, mi is.

csokoládés óriáshabcsók

Mostanában egyre több jó hely nyílik ahol az étellel még az ilyen finnyás csajokat is boldoggá lehet tenni, amilyen például én vagyok. Éttermek, streed foodok, kávézók és cukrászdák. A korrekt ételek jó alapanyagokból kombó már nem mindenhol utópia. Cukrászda vonalon ezt úgy értsd, végre nem „E”-vel, ipari margarinnal, kamu lekvárral, tejmentes növényi tejszínnel és vacak bevonómasszával telepakolt műanyag szörnyűségekre kell számítanod, hanem olyasmire, aminek valóban rendben van az íze, és amiben nincs benne a fél periódusos rendszer.

 kókuszos-csokoládés "ujjlenyomat"

A jó hír pedig az, hogy Budapest gasztro-palettája a héten új színnel bővül Márk Szonja, Édesem cukrász-blogger ékszerdoboz méretű cukrászdája képében. Mi, akik évek óta követjük a blogját, már türelmetlenül vártuk.

Hétfő hajnal 00:30 volt, amikor hirtelen bejelezett a telefonom.

- Szia! - írta Viktor.
- Hello. - válaszoltam én kissé kómásan, a billentyűzeten kutatva megfelelő betűk után.
- Ébren vagy?- kérdezte ő.
- Ha nem lennék, tudnék válaszolni az üzenetedre?
- Jogos. Itt vagyok az éttermemben. Nem ugrasz be?
- Fél egy van, az Isten szerelmére! Most visszafekszem inkább, ok?!

Nos, ha az embert az éjszaka kellős közepén az éttermébe invitálja valaki, akit tényleg csak futólag ismer, abból sejteni lehet, hogy ott már sok prosecco fogyott.

 …Így történt hát, hogy Viktor másnap elnézést kért, amiért felébresztett, ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy miatta voltam dögfáradt, pedig muszáj volt fotóznom. Megkértem hát, hogy legalább annyival kompenzáljon, tartja nekem a derítőlapot. Cserébe a már lefotózott ételt megeheti. Ja, és hozzon bort, ha akar inni, mert én csak sütőrumot tartok itthon. Köszönöm, volt a válasz, de borból elég volt tegnap.