Nos, hol is tartottunk… Előző posztomban a jó kameraválasztásról és a manuális funkciók helyes használatáról olvashattál. Most a kellékekről fogok írni, a következő cikkemben pedig a kompozícióról. Tegyük fel, hogy egy tökéletes világban vagyunk. A család a születésnapodra vett neked egy már régen áhított tükörreflexes gépet, pont olyat, amilyet szerettél volna, te pedig nekiállsz nagy boldogan fotózgatni a tiszteletedre felterített ünnepi asztalt. A porcelán tányér és a nagymamától örökölt evőeszköz készlet igazán gyönyörűen mutat, romantikus melegséggel égnek a gyertyák, és a csillár is ontja magából a fényt… A fotón mégis döbbenten veszed észre, hogy minden szürkés árnyalatú, semmilyen szempontból sem étvágygerjesztő, valljuk be, igazából ronda és az életben oly szép kompozíció sehogy nem mutat.

Ahhoz, hogy egy fotó igazán jól nézzen ki, sajnos kicsit több kell, mint a profi kamera és igen, az a „buli” a fényképezésben, hogy ha elkezded beszerezni a kellékeket, az tényleg olyan, mintha feneketlen kútba öntenéd a vizet, - sosincs vége. Lehet súlyozni, mi „létszükséglet” és mi luxus, de van az a néhány dolog, amit tényleg meg kell venned, ha komolyan veszed blogod fotós részét. Nem mondom, lehet ezekre költeni gazdagon, így most annyit tudok tenni, hogy leírom neked, mit hol szereztem be jó áron, és mi az, amit megvettem ugyan, de sosem használtam. Ahogy azt az első cikkemben is említettem, nem vagyok profi fotós, csak egy blogger. Ezek a saját tapasztalataim, és annak a leírása, én hogy értettem meg ezt az egész fotózás dolgot.

Amikor elkezdtem blogolni, legjobban a fotózás résztől féltem. Joggal, hiszen cikkeket már évek óta írtam, főzés terén sosem voltak gátlásaim, a fényképezésről azonban semmit sem tudtam. Hogy lehet olyan szépen elhomályosított hátterű képeket csinálni? Mitől lesz mindennek telt, élénk színe? Sikerül-e nekem is jó kompozíciókat „stylingolni”? Aztán olvasgattam itt, kérdezgettem ott, és belevágtam, lesz ami lesz alapon. Miután a legtöbbet más bloggerek „hogyan készült” posztjai segítettek, úgy érzem most, 2 év fotózás után eljött az ideje, hogy megosszam veletek a saját tapasztalataimat. Megpróbálom röviden leírni azt, amit megtanultam úgy, ahogy én, egy totál amatőr megértettem, tehát posztom nélkülözni fogja a tudományos alapokat. Nem vagyok fotós, nem akarok úgy csinálni, mintha mindent tudnék, egy egyszerű blogger szemével fényképezek. Nem a képek a legerősebb oldalam, és igen, a mai napig előfordul, hogy fogalmam sincs mit csinálok, és hogy lesz abból, amit próbálgatok használható ételfotó.

Ez egy három részes poszt lesz. Az elsőben leírom a fényképezés alapjait, a gépen található legfontosabb funkciók használatát. A másodikban a kellékekről fogok írni, a harmadikban pedig a komponálásról.

Minden országnak megvannak azok a kult ételei, melyek előtt a nem-bennfentesek értetlenül állnak. Itt van például mindenki kedvence, a túró rudi. Amióta az eszed tudod, imádod, ugye? Ebből aztán következik, hogy biztos mindenki más is? Hát nem! A túró-csokoládé kombináció ugyanis sokak számára tök bizarr és disszonáns. Bohó fiatalságunk idején az öcsémmel rendszeresen vetettük alá külföldi haverjainkat az általunk nagyon humorosnak vélt „túrórudi tesztnek”. Ez abból állt, hogy a mit sem sejtő illető kezébe nyomtunk egy rudit, mondtuk "hungarikum, verinájsz", kapja csak be, és árgus szemekkel figyeltük a kóstolási reakciót. Nos, a vagányabbja úgy megszerette, hogy később nem győztük felcsempészni a gépre kartonszámra, ha látogatóba mentünk hozzá. Persze a nagy részük nem így gondolta. Élénken emlékszem az olyanokra is, mint például Cécile, aki igazán jól nevelt francia úrilány volt. Beleharapott élete első (és tartok tőle utolsó) túrórudijába, rágott rajta kettőt, majd udvariasan annyit mondott: Elnézést, de ezt nem tudom megenni. …Majd futólépésben távozott a mellékhelyiség irányába…

Ugyan annak a trendi étteremnek két megnyitóján is megívott vendégnek lenni menő? Naná!

Mert volt soft opening és hard core verzió is. Ez utóbbi, bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, óriás party volt. ÉS én itt is falatozgattam, meg ott is… Enni pedig, mint már annyiszor mondtam: jó. 

Szóval az úgy kezdődött, hogy szóltak, blogger találkozó lesz valami most nyíló bisztróban. Mondták, hogy „Tudod, a Zsidai család új étterme, tudod, akié a Spíler meg azok ott a várban!” Azt mondjuk rögtön sejtettem, hogy a hely jól fog kinézni, mert nekem a Spíler is nagyon bejön. Az ételre azonban kíváncsi voltam. A koncepcióra is. Meg úgy egyáltalán az egészre. Az ÉS ugyanis a Kempinskiben van, és nem nagyon láttam, hogy lehet funky éttermet csinálni mereven elegáns szállodában. Hát kiderült. Így.

Sokat gondolkodtam már azon, vajon én lennék az utolsó nő, akinek nem az agyonfogyókúrázott, 12 éves lányokhoz hasonló testalkatú, szőrtelen, körzővel-vonalzóval beállított sérójú, feszes ruhában pompázó férfiak tetszenek? Nincs már más, akinek imponál, ha egy férfi „meglehetős”? Valami oka ugyanis lennie kell, hogy férfiismerőseim lassan kivétel nélkül fogyóznak, paleóznak, lúgosítanak, fehérjediétáznak, szálkásítanak, léböjtölnek, hatutánnemesznek. És ez igenis bosszantó!!! Mit több, elkeserítő! Mert nincs annál szexisebb, mint amikor egy férfi magába tömi az óriás tányér ételt és utána azt mondja: vehetek még? Szerintem legalábbis. Ha valaki tud enni, az tud élni. A fordítottjában én nem hiszek.

Nos, amióta a helyzet az ami, nagyon találékonynak kell lennem abban a tekintetben, hogy mit lehet némileg túl óvatos barátaim torkán lenyomni, amiről ők azt hiszik, hogy fogyókúrás, és amiről én tudom, hogy a látszat ellenére nem az, cserébe viszont van íze. Ebbe a kategóriába tartozik nem egy salátám, például ez a mostani is.

Imádom az olyan salátákat, amikben vannak meleg alapanyagok is! Egy ilyen étel tökéletes főfogás és akár hideg napokon is megvigasztalja az embert. Sikerének fő titka az ambivalencia amit a sütött-főtt alapanyagok alkotnak a friss, ropogós, nyers hozzávalókkal. A főtt elemek adják ugyanis a fogás lelkét, tartalmát, tápértékét, miközben a frissek a textúrát, frissességet és ropogást. Rengeteg változat létezik. Friss zöldségekhez remekül passzolnak különböző sült húsok és grill sajtok. Pirított magok és krutonok. Sült és főtt zöldségek. Persze ne feledkezzünk meg a világ egyik közepéről, a ropogósra grillezett baconról!

Ezt az ételt a tél vége felé több barátnak is megcsináltam. Mindegyik meg volt elégedve. Nu. És akkor a recept 4 személyre. A meleg hozzávalókat sose add a frissekhez tűzforrón, mert megpárolod a zöldeket is, és azt nem szeretnéd. Ja, és ne gyere zavarba a melasztól. Ha nincs otthon, használj mézet, sötétbarna cukrot, gránátalma melaszt, bármit, amivel az öntet savanykás ízét ellensúlyozhatod. Az agyon lúgozott fehércukrot vagy a nyírfaizét inkább ne erőltesd, akkor inkább ne tégy bele semmit.

Ha tetszett a poszt csatlakozz a házisáfrány közösséghez itt.

200-250 gr lazacfilé
1 nagyobb szem krumpli
2-3 marék friss salátazöld, a legjobb, ha keveréket használsz
1 közepes cukkíni
2 szem érett paradicsom
opcionálisan:
1 szál újhagyma
2 szál angol zeller (ez remekül passzol hozzá)
olíva olaj
só, bors

Az öntethez
3 ek bor vagy sherry ecet
5-6 ek extraszűz olíva olaj
1 kk dijoni vagy magos mustár
1 kk melasz vagy méz
só, bors

1. Keverd az öntet hozzávalóit alaposan össze. Kóstold meg és ha úgy érzed valami hiányzik belőle, pótold.
2. Süsd a halat 180 fokra előmelegített sütőben kb. 15 percig. Ne süsd túl, nem baj, ha a közepe kissé angolos. Sütés előtt tehetsz rá kevés sót. Vedd ki és vagdosd darabokra.
3. Vágd a megmosott cukkínit 1.5 cm-es karikákra és serpenyőben, kevés olíva olajon grillezd az összes karika mind két oldalát aranybarnára.
4. Hámozd a krumplit, vágd kockákra és sós vízben főzd puhára. Ha kész, szűrd le és még melegen adj hozzá keveset az öntetből. Miközben hűl, magába fogja szívni és isteni savanykás ízt fog neki kölcsönözni.
5. Mosd és szárítsd alaposan meg a friss zöldeket. Tedd őket egy nagy tálba.
6. Add hozzájuk a halat, a grill cukkínit és a krumplit. Öntsd nyakon a dresszinggel, keverd alaposan össze és azonnal tálald.

Nyulambulamok

Az úgy volt, hogy egy szép téli napon Dorka megmutatta nekem a kiszúróforma gyűjteményét (nem rosszra gondolni!), és benne ezeket a nyulakat. Aki ismer, pontosan tudja, hogy nem vagyok se romantikus, se édibédi, de nyúlék annyira helyesek voltak, hogy bár nem terveztem kekszet sütni az ünnepekre, azonnal meggondoltam magam és megkértem Dorkát, rendeljen nekem is egy garnitúrát. A formákat rögtön ki is próbáltam és bevallom nagy volt a kísértés, hogy a kész süteményt bevonjam színes cukorpasztával, mert úgy sokkal mutatósabb lett volna, de aztán győzött a józan ész: csak nem fogok belga vajjal készült kekszeket ételfestékes-cukros valamivel tönkretenni!

Szóval az úgy volt, hogy Nóri másnaposságra panaszkodott, ami nála a hétvégéken meglehetősen gyakori. Hiába mondom neki mindig, úrinő nem iszik, ilyenkor ugyanis két konzerv válasz közül szokott mazsolázni. Vagy azt mondja, ő bizony nem úrinő, vagy esetleg azt, hogy ki a franc akar az lenni. Nu. Aztán egy ponton túl elkezdett nekem nyavalyogni, hogy enne, de gyorsan és meleget, és sokat és gyomornyugtatót és hol van már az a beígért vacsora, és különben is.

Mint mindig, immár több mint egy évtizede, idén is megrendeztük szokásos tojásfestésnek álcázott elő-húsvéti pezsgőzésünket a csajokkal. Az ügy menete kvázi a kezdetektől változatlan: Érkezünk Jucihoz már délelőtt, mindenki hoz valamit, ami általában pezsgő, és pukkannak a dugók, egyik a másik után. Aztán amikor már egyre több az üres palack, és alig tudjuk egymást túlkiabálni, elkezdünk festegetni is.

így néz ki egy formális, terített asztal

A minap feltűnt nekem, hogy egy csomó barátom rosszul tartja a kezében a kést és a villát. Aztán az is, hogy ha egy fomrális vacsorára vagyunk hivatalosak, néhányan kétségbeesve nézik az evőeszközök, tányérok és poharak hadát. Nem vagyok már húsz éves, a barátaim sem azok, így óriási tiszteletlenség lenne kioktatnom őket az étkezési etikett alapszabályairól. Ezért írom inkább ezt a posztot. Nekem persze könnyű, hiszen az én drága nagymamám, aki igazi nagypolgári családból származott belém verte a jómodor szabályait, ha akartam, ha nem. Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban tőle, hogy „Ne vedd a kést a szádba, ne vedd a kést a szádba”! Hát... Azóta nem veszem a kést a számba. És még szépen enni is megtanultam. Akik tehát úgy gondolják, vannak még fehér foltok tudásukban, íme a formális terítés alapszabályai. Lehetne ennél tovább tupírozni az ügyet, de szerintem első körben elég ennyi. Aztán legközlebb írok majd a megfelelő evőeszköz használatról.

Valószínű én vagyok az egyetlen ember Budapesten, aki képes elvégezni egy alapfokú bortanfolyamot úgy, hogy egyáltalán nem iszik. Szintén nem gondolom, hogy sokan lennének, akik ilyen eseményre gépjárművel érkeznek, és avval is távoznak. Kivéve persze engem. Elmondom, hogy volt, jó?

Szóval Szonja szólt, hogy lesz ez a DiVino wine school és az első tanfolyamra eljöhetnék, hiszen nincs annál hasznosabb, mint amikor egy antialkoholista mond véleményt arról, amihez totálisan nem ért. Mielőtt elítélnél, hagy védjem meg magam. Nem morális vagy egészségügyi okokból nem iszom. Sőt, a vallásom sem tiltja. Sajnos az a helyzet, hogy az első két korty után teljesen benyomok, forog a világ, beszélgető partneremet csak ködösen látom és meggyőződésem, hogy ilyenkor hülyeségeket beszélek. Mondjuk, ha az öcsémet kérdezed, amúgy is, de ebből a szempontból ő nem számít.