Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem csak a legritkább estben van időm sokfogásos menüsorokra, és őszintén szólva, csomószor nincs is ilyesmihez kedvem. Rohanós napokon azt szeretem, ha gyorsan be tudok kapni valami egyszerűségében nagyszerűt, minőségi alapanyagokból. Mert hát az ember lánya akármit nem vesz a szájába! Így aztán, amikor új, ígéretes gyöngyszem tűnik fel a budapesti street food palettán, örülök és reménykedem. Ahogy most is.
ay tequila...
Minden évben szürreális boldogság magam mögött tudni a januárt, és szerencsémre a nagy nap ebben az évben is eljött! A tél nem az én évszakom, így mindenféle hasznos és haszontalan praktikával próbálom túlélni. Haszontalan az, amikor nyavalygok, hogy fázom, elegem van, ittfáj-ottfáj és különben is. Ennél sokkal hasznosabb például a haverokat etetni. Nem mintha nem ezt tenném velük az év többi hónapjában is, de jó főzni nekik januárban is, na!
Az úgy volt, hogy meghívtak egy új, belvárosi sonkabár nyitójára. A hely több ország menő sonkáit és felvágottjait tartja, de én már érkezéskor láttam, hogy a vendégek nagyjának sajnos fogalma sincs arról, ezek közül mi az, amit igazán érdemes kóstolni. A totális amatőrök hosszú, tömött sorokban álltak az etyeki sonkamester túlsózott, ki tudja mivel etetett, kevéssé izgalmas füstölt-áruja előtt, és csak néhány műértő téblábolt egy, a laikusok számára talán kissé bizarr, egész, összeaszott disznócombnál, melyet egy spanyol srác metélt éppen hajszálvékonyra, hosszú késsel. Gyorsan felmértem a pata fekete színét, a sonka márványosan erezett húsát, ezután elég volt beleszagolnom a levegőbe, hogy megérezzem az enyhe őszi avar illatot, és azonnal tudtam, életem sonkájával, a makkoltatott ibericoval állok szemben.
Nos, az est további részét az illető sráccal smúzolva töltöttem újabb és újabb szelet sonkák reményében, mert van olyan csaj, aki nercbundára meg gyémántokra izgul, nekem azonban bőven elég a boldogsághoz az ár-érték arányban nem kevésbé drága „iberico de belotta” sonka.
Nem tudom, hogy vagy vele, de én nem szeretem a szilvesztert. Ott a kényszer, hogy jól kell érezd magad bármi áron, mindig van egy csomó buli, ahova hívnak, de valahogy tudod, egyik sem lesz az igazi, mégis mindenhova benézel, maradsz 20 percet és rohansz a következőre, hátha ott elkap téged a valódi party kedv, de persze nem, nem kap. Éjfélkor már nagyon sajnálod magad, és mire ágyba kerülsz, tök késő van, tehát a másnapod is vacak lesz és mindezt a semmiért, hogy megünnepeld, megint elmúlt egy év, és te még mindig itt vagy.
Az az alapvető különbség anyukám és köztem, hogy én szeretek elbíbelődni a konyhában míg ő, ha egy mód van rá, a lehető legkevesebb energia befektetéssel szeretne minél finomabbat főzni. Az vesse rá az első követ közületek, aki nem! Ott volt például az ominózus 25 perces lazac leves is, emlékszel?
Így történt hát, hogy amikor először csináltam meg a világ ár-érték arányban legegyszerűbb és legfinomabb ünnepi pulykáját úgy rákapott, hogy többé gyakorlatilag nem is újíthattam. Karácsonykor ez van és punktum.
Nos, ennek a főételnek csak előnye van, hátránya szinte semmi.
Az a baj a karácsnyi süteményekkel, hogy amint előrukkolok valami újjal, az azonnal valamelyik családtag vagy barát kedvencévé válik, és onnantól kezdve az illető évről évre követeli. Az új desszert persze nem jelenti azt, hogy a régi, megszokott repertoárból kihagyhatnék bármit! Így aztán a karácsonyi süteményeim száma folyamatosan duzzad. Ott a zserbóm, az öcsém és az unokatesóm likvidálnának, ha nem csinálnék nekik sőt, általában már az ünnepek első napján elfogy, így 26-a körül mindig tolom a tepsibe a következő adagot. Van a mandulás hókiflim, anyukám barátnői és nagyi nagy boldogságára. Nincsen ünnep mézesek nélkül, Emmácska imádja, és van a minden képzeletet felülmúló gyümölcskenyerem, ami meg pont az én favoritom. Persze emellett habcsók, bejgli és brownie is színesíti az ünnepi palettát. Pár napja pedig egy rossz pillanatomban azt is megígértem valakinek, hogy esetleg megtanítom panettone-t sütni, szóval unatkozni már megint nem fogok...
A bolt
Elmondom, hogy volt, jó? Szóval a júniusi Budai Gourmet fesztiválon töltött paprikáztam a Bock Bistro standján. Kaptam hozzá kenyeret, meséset. Azt a fajtát, amiért simán eladod a lelked. Tudod, amelyik kívül olyan vastag héjú, ropogós, aranyszínű, belül pedig nedves, ragacsos, savanykás ízű és illatú a kovásztól óriási, puha, foszlós lyukakkal. Megkérdeztem a séfet, hogy ők sütik-e a remek pékárut, mire a srác hogy nem, egy haverja csinálja otthon, a saját kis lakáskája semmi extra sütőjében. Ilyet, lakásban??? Kérdeztem döbbenten, mert én is nagy kenyérsütő vagyok, de azért ez a vekni ha tetszik, ha nem, más dimenzió volt mint az én „hómméd” kísérletezéseim. Igen, mondta a séf, ócska kis otthoni sütőben! Nos, akkor még nem tudtam ki az, aki ezt bírja művelni néhány marék liszttel és egy kevéske vízzel, csak annyit, ha ilyen kenyereket tud sütni a kiskonyhában, meg kell ismernem.
Gyuri ezer éve barátom, így még a megbocsájthatatlant is elnézem neki. Miszerint ő egy linktróger. De attól még szeretjük. Nem ezért, hanem ennek ellenére.
Szóval az úgy volt, hogy pont 2 hete beszéltünk egy „jövő szerdai” közös csirke satay-ozásról. Aztán felvirradt az ominózus szerda, és a reggeli órákban hívtam Gyurit, hogy mit szólna ahhoz, ha a satay-t becserélném egy finn lazaclevesre. Lehet róla szó- mondta Gyuri, de mikor is lenne az a főzés? Jeleztem, hogy aznap este és mellesleg hozzátettem, 2 hete fixáltuk le az időpontot és azóta vagy ötször beszéltünk róla. Öööööö.....- mondta az én drága cimborám,- mindjárt visszahívlak, megnézem mit is tettem mára a naptárba.
...Este 8:30 kor csöngött a telefon. Ne haragudjak, teljesen kimenten a fejéből, ugye megbocsátok. ...Még szerencse, hogy Gyurit 20 éve ismerem, így addigra már boldogan ücsörögtem valamelyik barátnő szófáján egy pohár málnaszörpöt iszogatva...
Nos, a levest végül egy hétre rá Zsuzsinak főztem meg, aki rengeteg csokival és egy dvd-vel érkezett. Beállított (volna) Domi is, akit nagyvonalúan meghívtam, de a telefonom lemerült a kapucsengő meg bedöglött, szegény így eljött, próbálkozott, majd bánatosan hazament. Aztán észrevettem, hogy nem jön, azt is, hogy lemerült a telefon, felhívtam és visszacsábítottam az éjszaka közepén, léci, léci, mea culpa. Éhes lehetett, jött megint. Ezúttal be is jutott. Mozgalmas este lett, na!
Három esetben javasolom csupán, hogy nekiállj a mézeskalácsház készítésének:
1. Ha rohadtul türelmes vagy.
2. Ha valakit nagyon szeretsz.
3. E kettő kombinációja.
Különben felejtsd el, mert szinte látom magam előtt, amint elszakad a cérna és sűrű káromkodások közepette hajítod ki jobb sorsra érdemes, félkész művedet a tizedikről, hogy utána büszkén hátradőlve annyit mondj csupán: mert igenis megérdemelte!
Mindenki imádja, őszintén, én azon kevesek közé tartozom, akik nem. Igaz, én a pilótaszextől sem megyek le hídba, no de nem vagyunk egyformák! Most azonban, hogy már az én gyönyörű unokahúgom is ezért könyörög, nem tehettem mást, muszáj volt néhány gondolatot írnom Amerika kultikus kedvencéről, az Oreo kekszől.
