Imádom a kalácsot, és nem sznobizmusból mondom, de a boltban kapható változatok nagy része ehetetlen. Ha rajtam múlna pedig akár minden reggelire vajas-mézes kalácsot ennék, de sajnos hizlal, mint a franc, így kalácsozásra maradnak a nagyobb ünnepek, elsősorban a húsvét. Ekkor azonban szigorúan magam sütöm, mert ha már kalács, had szóljon.
S, hogy milyen is a jó fonott kalács? Könnyed, puha, édeskés, de nem túl édes, tartalmas, de nem zsíros, karakteres, de nem tolakodóan. Húsvétkor arra is oda kell figyelni, hogy a kalács nem csak édes, de sós ételek kísérőjeként is meg kell, hogy állja a helyét! A tésztát azért sem szabad agyoncukrozni-vajazni, mert a túl sok cukor kinyírja az élesztőgombákat, miközben a túl sok vaj elnehezíti a tésztát. (Erre abban az esetben ha édes kelt tésztára vágyunk, például ha babkát készítünk, az a megoldás, hogy a töltelékbe jó sok cukros-vajas tölteléket teszünk, mert a tésztarétegek között már remekül elfér egy édes ez meg az.)
Van, aki fél az élesztős tésztáktól, bár ez a félelem alaptalan. Élesztővel dolgozni ugyanis meglehetősen kiszámítható, és ha az ember tudja, hogyan bánjon a kis élesztőgombáival, nincs oka idegeskedni, a tészta ugyanis meg fog kelni, akár akarja, akár nem.