A kép illusztráció

Nem gondolnám, hogy bármikor a közeljövőben bekövetkezne az, hogy bezárják az élelmiszerboltokat. Azt meg pláne nem, hogy „mind meghalunk”. Azt azonban maximálisan megértem, hogy járványos időszakban, akiben van egy kis felelősség érzet, az nem akar percenként boltba rohangálni.

Tél vége, tavasz eleje van. Az ember vitaminszükséglete amúgy is a béka feneke alatt, az immunrendszerünk sincs a toppon, most van lecsengőben az éves „szokásos” influenza, és simán benne van a pakliban, hogy elkapjuk a koronavírust, így ha valamikor, hát ilyenkor kiemelten fontos, hogy felturbózzuk az ellenállóképességünket többek között azzal is, hogy a lehető legegészségesebben étkezünk.

Ne akarjuk a következő heteket mirelit pizzán és csokis kekszen túlélni, csak azért mert úgy a legegyszerűbb! Nem az a cél, hogy elhízzunk, az pedig kiváltképp nem, hogy a szervezetünket hasznos tápanyagok helyett üres kalóriával tömjük meg.

Ha rád jön a pánikvásárlás, gondold át, mégis, mit kezdesz majd 30 kg liszttel? És amikor nyáron megzsizsikesedik a fel nem használt 28 kg, azzal? Mi lesz a 40 kg száraztészta sorsa, ami a garázsban pihen? Az 5 literes felbontott paradicsomkonzervben figyelő maradék, 4.5 liter cuccal? És a fél raklap cukorral, amikor alapvetően mindig fogyózol és eltenni sem szoktál? Tényleg halrudacskákon és rizsen akarod tartani a gyereket hetekig?

Ebben a cikkben leírom neked, hogyan tudsz két hét esetleges karanténra úgy felkészülni, hogy „lesz itthon kaja”, de a végén nem kell majd több zsák romlott ételt a kukába dobnod, és még változatosan is étkeztél. Nem kell hozzá más, csak egy kis tervezés.

Vannak azok a projectek, amiket hosszú évekig halogatsz, pedig nagyon izgatnak. Ilyen volt nálam a tradicionális, amerikai-stílusú pulykavacsora, amit jó ideje ki akartam próbálni, mert már annyit olvastam róla, és annyiszor láttam a filmekben. Mindig megbeszéltük a csajokkal, hogy jó-jó, belevágunk, aztán évről-évre halasztgattuk, mert tudtuk, hogy rengeteg meló van vele. Azzal is tisztában voltunk, hogy ennyi munkát csak akkor érdemes egy vacsorába beletenni, ha minimum 20 főt összerántunk.

Aztán az idén gondoltunk egy nagyot, és jó előre, szeptemberben kitűztük a novemberi végi esemény időpontját, onnan pedig bizony már nem volt visszaút!

Belevetettük magunkat a szervezésbe azon melegében, ki-ki a maga módján. Ha ugyanis ekkora formátumú ünnepi vacsorát készítesz, melynek középpontjában egy 10 kg-os egész pulyka díszeleg, s amihez 3-4 fajta köretet, töltelékeket, mártásokat és számos süteményt készítünk, az bizony jó sok tervezést meg előkészítést igényel.

Közös chat csoportot hoztunk létre, receptek tucatjait küldözgetve egymásnak. A csajok azt próbálták kitalálni, hogyan lehetne a legfinomabb fogásokat a lehető legkönnyebben elkészíteni, miközben én szokás szerint pont az ellenkezőjére gyúrtam, legyen jó komplikált, mert, hogy az milyen izgalmas! Ezért aztán nap-nap után a hús sózásának kémiájával, a különböző húsrészek megfelelő maghőjének fontosságával, érthetetlen élelmiszerbiztonsági és egyéb teljességgel felesleges tudományos információkkal igyekeztem az őrületbe kergetni őket, amit meglepően jól tűrtek.

A vacsora minden várakozást felülmúlóan jól sikerült. Sok energiánk volt benne, de ezt a meghívottak szerencsére rettentően értékelték! Azt, hogy tényleg jót főztünk pedig onnan tudtuk, hogy a tálalás alatti kiabálást a 20 fős asztalnál néhány percre néma csönd váltotta fel, mert mindenki annyira élvezte az étel összes elemét, hogy még beszélgetni se maradt energiájuk! Talán az is hozzájárult a sikerhez, hogy ez egy igazi örömfőzés volt, nyomás és elvárások nélkül. Ahogy ott ültünk a hosszú asztalnál, felnőttek és gyerekek, barátok és rokonok, nagy egyetértésben, hangosan vihorászva, arra gondoltam, ilyennek kellene lennie minden ünnepi vacsorának, legyen az alkalom bármi, akár barátokkal, akár családdal költöd el.

Az óriási pulyka nagy része meglepő módon el is fogyott, de a süteményekre még mindenkinek maradt hely a gyomrában. A vacsorát a gyerekek óriási póker partival zárták, mi felnőttek pedig a szokásos „ebben az életben már soha többet nem eszem, semmit!” fogadkozással.

Persze egyetlen dologban mind egyetértettünk. A pulykavacsorával hagyományt teremtettünk, és eldöntöttük, hogy mostantól minden évben újra meghívjuk majd a barátainkat egy a mostanihoz hasonlóan mennyei lakomára!

Akik még sosem főztek be lekvárt, azt szokták hinni, hogy az a világ legmacerásabb dolga, akik meg rendszeresen csinálnak, tudják, ez nem így van. Az az egy azonban biztos, hogy nincs az a bolti változat, ami pótolhatná a házit, akár kenyérre teszed, akár sütibe töltöd. Ha nincs házi lekvárom, neki sem állok a süti sütésnek, mert az élet rövid ahhoz, hogy közepes süti miatt hízzak.

Ijesztő kimondani, de lassan 30 éve rakok el baracklekvárt, így most leírnám neked részletesen, mire kell ahhoz figyelned, hogy ne csak jó legyen, de ne kelljen bele tartósítószer se. Előrebocsájtom, hogy a befőzés nem egzakt tudomány, így az alul olvasottak nem örök érvényű igazságok, csak a saját tapasztalataim. Hasznosak lehetnek arra az esetre, ha most próbálkoznál eltevéssel először, vagy ha érdekel, mások hogyan csinálják.

Amikor Forest bácsinál, a sarki „gyorsszusisnál” eszem, szinte mindig teriyaki csirkés bentot kérek, mert annyira imádom a teriyaki szósz édes-savanyú-sós ízét. Aztán amikor a múltkor megkívántam, Forest bácsi épp zárva volt, így „segíts magadon, Isten is megsegít” alapon úgy döntöttem, csinálok egy kis teriyaki csirkét itthon. Valami ugyanis azt súgta, hogy nem csak megugrom majd a feladatot, de minden bizonnyal finomabb lesz az enyém, mint a gyorséttermi változat. Nos, nem tévedtem.

Amikor már úgy tűnt, sose lesz vége az apokaliptikusan viharos májusnak, amikor már biztos voltam benne, hogy az idén elő se szedem a nyári ruhákat, kvázi indián esőtánc gyanánt kaptam ajándékba egy George Foreman elektromos gömbgrillt és úgy éreztem ez egy jel, most már jönnie kell a melegnek. És láss csodát! Jött is. Nos, gondoltam a grillszezont megünneplendő, és az új családtagot felavatandó, gyorsan rendezek is egy sütögetést, mert enni ugye, na azt mindig kell. Amerikában amúgy a George Foreman grill annyira menő, hogy még a Jóbarátokban is szó esik róla, szóval kíváncsi voltam mit tud.

 A menüt persze hosszú napokon keresztül rakosgattuk össze, hogy akkor hogyan is legyen, és amikor nagy nehezen sikerült megállapodnunk pár olyan ételben, amit mindenki szeret, megdumáltuk azt is, melyik nap legyen a nagy zabálás.

A sütögetés előtt már egy hete igazi, verőfényes nyár tombolt. A buli után ez az időjárás töretlenül folytatódott.

…Azt ugye meg sem kell említenem, hogy a grillparty napja volt az egyetlen, amikor hideg is volt, de legalább az eső is esett. Nos, itt jöttem rá, mekkora mázli, hogy az új gömbgrillem elektromos, így bár a faszenes grillezés élményét adja, simán süthetsz vele bárhol. Mert az ömlő esőben, a kertben ugyan ez kicsit macerás lett volna. A bárhol pedig ez esetben egy félig zárt terasz lett, ide húzódtunk be végül.

Városi lányként az én fejemben kvázi alapvetés, hogy a tej dobozban terem, a mustár gyárban készül és joghurtos padlizsánt kizárólag a török büfékben árulnak. Vannak ugyanis azok az ételek, amiket valahogy sosem jut az eszünkbe otthon megcsinálni. Pedig tök egyszerűek. És finomak. És szeretjük őket. És mindenki más is szereti őket. De valahogy akkor sem.

Mindig mondogatom a mostani 18 éveseknek, hogy „azénidőmben” mennyivel vadabbul buliztunk, mint ahogy ők tolják. Pedig a mai „limót és komplett szórakozóhelyet bérlünk” partykhoz képest ezek meglehetősen fapados események voltak. Se catering, se profi DJ, helyette a lakásból elüldözött szülők, a fogasról lenyúlt, soha elő nem kerülő télikabátok, táskák, és a rettegés, hogy mi van, ha feljön „a Moszkva tér”. Az azonban egészen biztos, hogy olyan boldogok azóta sem voltunk! Ezekben a bulikban ködös emlékeim szerint meglehetősen sok, prémium minőségűnek a legjobb indulattal sem nevezhető alkohol fogyott, étel ellenben szinte sosem, vagy ha valami mégis, az kimerült pár bánatos szelet zsíros kenyérben, amit tuti megzabáltunk az első 30 percben. Hol volt akkor még az éjszakai pizza és sushifutár! Talán ez az oka, hogy így 25 év távlatából is jól emlékeszem arra a bulira, „a Rammacheréknél”, ahol a kedves mama, mielőtt elhagyta volna a süllyedő hajót, gyorsan összedobott egy óriási adag tojáskrémet annak reményében, hogy talán ha eszünk, kevésbé nyomunk be és nem szedjük darabjaira a lakást. A számítása be is vált, hiszen én a mai napig emlékszem arra, milyen jól is esett az a bizonyos tojáskrém éjféltájt, jó pár pohár vállalhatatlan vodkanarancs és VBK után.

Egyetlen hátránya van annak, hogy ilyen „gasztroizé” vagyok: a barátaim nem mernek nekem főzni, mert azt hiszik, én csak a szuperkülönleges ételeknek örülök. Pedig ha tudnák, milyen jól esik akár egy melegszedvics is akkor, ha azt végre egyszer nem nekem kell megcsinálni! Szóval ezúton üzenem mindenkinek: főzzetek csak nekem, de bátran.

Ha külföldön, jó helyeken eszem, mindig az az első dolgom, hogy összehaverkodjak a séffel. Ennek köszönhetem, hogy remek thai tom kha gai-t, örmény tahinis édeskalácsot , finn lazaclevest vagy sri lankai curryt tudok főzni, és így ismertem meg kedvenc török szállodám konyhafőnökét is. A séf egy nagy és elegáns komplexum konyháját vezeti, amiről egyszer már írtam is. Az a fő baj a nagy szállodák menüjével, hogy mindenki ízlésének meg kell, hogy feleljenek, így nagy meglepetésekre vagy ízorgiákra ezekben az éttermekben ritkán lehet számítani. Tény azonban, hogy hogy kedvenc helyemen speciel a török ételek kifogástalanok. Amikor legutóbb ott jártam, megint dumáltunk a séffel egy kicsit, és ha már, elkértem a kisir receptjét. Arra számítottam, majd lefirkálja nekem valami jegyzetpapírra tollal, azért is bőven hálás lettem volna, de nem. Este a szobámba érve fehér borítékot találtam az ágyamon. Benne 160 g-os vastag papírra nyomtatva angolul és törökül a recept, fotókkal megspékelve. Nos, igen. A stílus maga az ember.

Velünk, „gasztroizékkel” általában egyáltalán nem könnyű! Pont a napokban mondta nekem Anett, a legjobb barátnőm, hogy ha egy mód van rá, többet nem megy velem étterembe. Egy átlagos vendéglőben ugyanis mindent kritizálok, idegesítő módon okoskodom arról, a kirendelt ételt hogyan kellett volna jól megcsinálni, sznobkodva magyarázom, milyen alapanyagokból lett volna szerencsés dolgozni, ha adott étterem adna magára akárcsak egy kicsikét is (de persze nem ad, tehát minek jöttünk ide…), és hosszan fejtegetem azt is, miért ideje múlt és korszerűtlen az étlap.
...Ha jobban belegondolok, Anett helyében én se nagyon akarnék magammal étterembe menni….

Mindezek ellenére elárulok neked egy titkot, jó? Szép csöndben, amikor senki nem néz oda, mi, az ominózus gasztroemberek legalább annyira imádjuk az old school desszerteket, mint mindenki más. Úgy ahogy vannak, változtatás és újítások nélkül. Mert azok tökéletesek voltak évtizedekkel ezelőtt és ugyan olyan tökéletesek most is.  Ez vonatkozik a karácsonyi süteményekre is, természetesen. Nem mondom, hogy nem szoktam új dolgokat kipróbálni minden évben, de az újdonságokat csak a hagyományos sütemények mellé és nem helyett sütöm. Nincs ugyanis karácsony mézeskalács, mandulás hókifli, bejgli és zserbó nélkül.