Vannak azok a projectek, amiket hosszú évekig halogatsz, pedig nagyon izgatnak. Ilyen volt nálam a tradicionális, amerikai-stílusú pulykavacsora, amit jó ideje ki akartam próbálni, mert már annyit olvastam róla, és annyiszor láttam a filmekben. Mindig megbeszéltük a csajokkal, hogy jó-jó, belevágunk, aztán évről-évre halasztgattuk, mert tudtuk, hogy rengeteg meló van vele. Azzal is tisztában voltunk, hogy ennyi munkát csak akkor érdemes egy vacsorába beletenni, ha minimum 20 főt összerántunk.
Aztán az idén gondoltunk egy nagyot, és jó előre, szeptemberben kitűztük a novemberi végi esemény időpontját, onnan pedig bizony már nem volt visszaút!
Belevetettük magunkat a szervezésbe azon melegében, ki-ki a maga módján. Ha ugyanis ekkora formátumú ünnepi vacsorát készítesz, melynek középpontjában egy 10 kg-os egész pulyka díszeleg, s amihez 3-4 fajta köretet, töltelékeket, mártásokat és számos süteményt készítünk, az bizony jó sok tervezést meg előkészítést igényel.
Közös chat csoportot hoztunk létre, receptek tucatjait küldözgetve egymásnak. A csajok azt próbálták kitalálni, hogyan lehetne a legfinomabb fogásokat a lehető legkönnyebben elkészíteni, miközben én szokás szerint pont az ellenkezőjére gyúrtam, legyen jó komplikált, mert, hogy az milyen izgalmas! Ezért aztán nap-nap után a hús sózásának kémiájával, a különböző húsrészek megfelelő maghőjének fontosságával, érthetetlen élelmiszerbiztonsági és egyéb teljességgel felesleges tudományos információkkal igyekeztem az őrületbe kergetni őket, amit meglepően jól tűrtek.
A vacsora minden várakozást felülmúlóan jól sikerült. Sok energiánk volt benne, de ezt a meghívottak szerencsére rettentően értékelték! Azt, hogy tényleg jót főztünk pedig onnan tudtuk, hogy a tálalás alatti kiabálást a 20 fős asztalnál néhány percre néma csönd váltotta fel, mert mindenki annyira élvezte az étel összes elemét, hogy még beszélgetni se maradt energiájuk! Talán az is hozzájárult a sikerhez, hogy ez egy igazi örömfőzés volt, nyomás és elvárások nélkül. Ahogy ott ültünk a hosszú asztalnál, felnőttek és gyerekek, barátok és rokonok, nagy egyetértésben, hangosan vihorászva, arra gondoltam, ilyennek kellene lennie minden ünnepi vacsorának, legyen az alkalom bármi, akár barátokkal, akár családdal költöd el.
Az óriási pulyka nagy része meglepő módon el is fogyott, de a süteményekre még mindenkinek maradt hely a gyomrában. A vacsorát a gyerekek óriási póker partival zárták, mi felnőttek pedig a szokásos „ebben az életben már soha többet nem eszem, semmit!” fogadkozással.
Persze egyetlen dologban mind egyetértettünk. A pulykavacsorával hagyományt teremtettünk, és eldöntöttük, hogy mostantól minden évben újra meghívjuk majd a barátainkat egy a mostanihoz hasonlóan mennyei lakomára!